Azt hittem összeesek és elájulok, vagy megnyílik alattam a föld és elsüllyedek, vagy mindezt egyszerre, lerogytam egy székre és majdnem elbőgtem magam. A gyerekem beteg, beteg és én nem vettem észre, még csak nem is gyanakodtam, ráadásul azt sem éreztem, hogy meleg lenne, pedig egész nap csókolgatom és szoptatom. Milyen anya vagyok én?
Azt én is észrevettem, hogy pár napja nyűgösebb volt és sokat kéredzkedett ölbe, de amúgy mindent megevett, jó kedve volt, és éjszaka is rendesen aludt, így természetesen elkövettem azt a hibát, amiről magam is írtam pár héttel ezelőtt: a gyerek nyűgös, hát nyilván jön a foga. Arra álmomban sem gondoltam, hogy az én lányom, akinek soha semmi baja nem volt, beteg lenne. És most jön a ráadás, - tádám - az orvosi látogatás másnapján ugyanis valóban kijött a foga. A fehér puklit már láttam pár napja, most viszont koccant a kis kávéscsésze, amiből Abigél a vizet kortyolgatja. Most már szemmel is látszik, hogy kint van alul az egyik, és rögtön mellette ott a másik is.
Abigéllel tehát ezen a héten két olyan dolog is történt, ami eddigi életében még soha, beteg volt és kijött a foga. És mindezt átvészelte két lábon, vagyis négykézláb, egy igazi kis hős. Pedig szegénynek nem lehett kellemes, mert a torokgyulladást aztán elkaptam és is, és két napig úgy éreztem magam mint egy szétkenődött takonylabda, és alig bírtam nyelni, neki meg nyilván még szarabb volt.
Most már mindketten jól vagyunk és nagy pakolási lázban élünk, - én bepakolok, Abigél meg szétpakol, - ugyanis holnap indulunk életünk első családos nyaralására. Borzasztóan izgulok, Abigél még soha nem volt hosszú úton, és soha nem aludt máshol, mint itthon az ágyában. Izgulok, hogy bírja-e az utat, meg az idegen környezetet, legközelebb beszámolok, milyen volt.
