Az én gyerekem már hat hónaposan felállt.
Az én gyerekem már hat hónaposan felállt. Az enyém pedig elindult. Aha, képzeld, az enyém nem csinált még semmit, de az oldalára fordulva derivált. Az enyém egyedül evett kanállal. Nálunk pedig már hat fogacska van. Enyém. Tiéd. Birtoklunk, összemérünk, hasonlítunk. Talán genetikus nyomás, ki tudja, mindenesetre tény, hogy a világban való eligazodásunk mankója a viszonyítás. Sokszor boldogabbak vagyunk már attól is, ha látjuk, hogy a másiknak mennyire rossz, nekünk ettől máris jó lehet. Egyszerű ez. A világosról nem tudnánk, hogy világos, ha nincs mellette sötét, így boldogok sem lehetnénk, ha néha nem lennénk borzasztóan boldogtalanok.
A gyerekre is azt mondjuk, hogy az enyém. Vagy jobb esetben azt, hogy a miénk, pedig hát független kis lény, aztán független nagy lény, a nyelv mindenesetre nagyon jól el tudja árulni az embert, a csodálatos, tudat alatti megnyilvánulásaival.
A kérdés tehát költői, miért is jó az anyáknak, hogy folyamatosan méricskélik a kölyköket? Persze mindenki tudja, hogy minden gyerek fejlődése saját tempó szerint halad és kár gyorsítani, vagy lassítani bármit is, ettől függetlenül a babafórumok nyüzsögnek az aggódó anyáktól, akik attól paráznak, hogy nem fordult meg, nem ült fel, nem nőtt ki. Ezekhez a paraanyákhoz természetesen tökéletesen illenek a gyermekükből státuszszimbólumot és tökéletes sarjat faragó nők ( bezzeg anya), akik ugyan burkoltan, de folyamatosan szembesítik társaikat azzal, hogy bezzeg az ő gyerekük.
Feltehetnénk azt a kérdést is, teljesen jogosan, hogy mégis kit érdekel, hogy egy vadidegen gyerek mikor tojik először bilibe, mikor sikerül először elrúgnia a pöttyös labdát és mikor integet vissza végre a rosszarcú virágosnak. Feltehetnénk, de minek, ugyanis bármilyen elképesztő, mindenkit. Biztosan azért, mert a nők nagy része szeret szenvedni is, meg feszengeni is, ezért folyamatos késztetést éreznek arra, hogy az egyes számú versenyistállóban (otthon), vért verejtékezve megtanítsák Pityut vadul kézfejet rázni. Nehogymá lebőgjünk megint a játszón! Így megy ez, a pasiknak Porsche kell, nekünk meg gyerek. Még jó, hogy éjjelre nem hagyjuk a ház előtt, hogy mindenki lássa!
Még akkor sem természetes a jelenség, ha anya történetesen azért méricskél, mert nincs szegénynek semmi támpontja ahhoz, hogy vajon csóri, egy szem gyermeke az elvárásoknak megfelelően fejlődik-e. Látjuk, elvárások. Kinek is az elvárása? A gyerekorvosé? A végén két matricát ad majd a gyereknek? Vagy a védőnőé? Aki jutalomból a hónapban kétszer is kijön? Vagy a játszótéren nyerheti el a mami a hónap legjobban fejlődő gyereke címet?
Természetesen vannak olyanok, akik magasról letojják, hogy ki, mit mond. Ők azok, akik örülnek, ha a gyerek megfordul az oldalára, még ha a szomszéd gyerek már kúszik is és egyévesen se aggódnak azon, ha a sarjnak több füle van, mint foga. Azért is jó, hogy vannak ők, mert legalább tanácsot tudnak adni azoknak, akik a neten aktívan űzik ezt a sportot. Így remélhetőleg valóban eljutnak szakemberekhez azok a gyerekek, akiknek szükségük van valamilyen segítségre, fejlesztésre. Mert az egyetlen tanács, amit egy aggódó szülőnek adhatunk, hogy ha valóban úgy érzi anya, hogy baj van, valami nem úgy halad, ahogy kellene, akkor menjen el kivizsgáltatni a gyereket. Különben meg hagyjuk békén, mert a gyerek is ember.
