Régen jelentkeztem sulinaplóval, de hát olyan tempóban pörögnek az események, hogy csak kapkodjuk a fejünket.
Régen jelentkeztem sulinaplóval, de hát olyan tempóban pörögnek az események, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Hogy rohan az idő: legnagyobb gyermekünk kézhez kapta első bizonyítványát.
Ez az időszak az, amikor véleményem szerint még nincs akkora különbség a gyerekek között teljesítményben. Vannak persze eltérések, de a későbbi széthúzásokhoz képest ezek elenyészőek. Nagy dolog ám, hogy mennyire igyekeznek a maguk kis 7 évével, s a kevés lemaradás még nagyobb teljesítménynek tűnik akkor, ha figyelembe vesszük, hogy sokan úgy kezdték a sulit, hogy tudtak írni, olvasni.
Az íratlan szabály azonban már most működik az együttérző szülőkben, nem beszédtéma, hogy kinek hogy teljesített a gyereke. Vagy azért, mert Pityu (maradjunk nála, már úgy is ismeri mindenki) biztosan olyan okos, kiváló lehet csak, vagy mert nem nézik ki belőle, hogy kitűnően teljesíthet. S bár hiába érdekel mindannyiunkat, hogy a másik gyermeke mit tolt a mami orra alá, csak sötétségben tapogatózunk, pedig hülye fejjel azért mérnénk őket. Mert nem elég egy két oldalas értékelő nekünk, azért bennünk van, hogy bezzeg a miénk. Vagy rosszabb esetben az, hogy bezzeg a másiké.
Az első sokk tulajdonképpen akkor ért, amikor január végén felmérőket kezdtek írni. Nyilván az én tudatlanságom és felkészületlenségem csupán, hogy ledöbbenek ilyen XXI. századi dolgokon, nekem halvány emlékeim sincsenek, hogy elsőben felmérőt írtam volna bármiből. Nem is tudom, hogy mire számítottam akkor, amikor elképzeltem, hogy nincs osztályzat, hanem szöveges értékelés. Talán arra, hogy a tanárnő balladákat ír majd minden kedves szülőnek, s a ködösítésben rálel mégis minden érintett arra az örök igazságra, amivel kulcsot kap a gyerekhez. Ebből is látszik, hogy mennyit értek a dolgokhoz.
Naná, hogy influenzajárványban vannak a felmérők, így hol az egyikről hiányoznak a kölkök, hol a másikról, majd pótolva írják, ki ezt, ki azt, egyszóval elég káosz van a suliban a stresszen kívül is. Ahogy múlnak a napok, sorra jönnek az eredmények: 100 százalék, 98 százalék, 96 százalék. A gyerek csüggedt, mert hibázott, ennek nyoma van, nem tökéletes. Hoppá. Talán pontosan ezért nincs osztályzat, hogy ne fogja őket vissza a minősítés? Hogy ne legyen űr a között, amit magukról éreznek, tudnak és a között, ami végeredményként születik? Vajon bélyegek lesznek ezek már a gyereknek, vagy egy balul elsült dolgozat nem befolyásolja sem a tanárt, sem a szülőt, de őket sem?
Valahogy mégis mérni kell őket, s hiába mondom, hogy én speciel kitűnő tanuló voltam, de csak jegyek voltak, lehet, hogy csak 93 százalékos voltam, de gőzöm sincs, hogy mennyi. Elég volt annyi, hogy kitűnő. Így van ma már a jó tanuló és jó tanuló között is különbség. Talán ezek az első frusztráló tényezők, nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy másképpen hogyan lehetne mérni őket. Az egész probléma megoldásához persze nem kell egyéb, mint egy jó pedagógus, figyelmes, gondos szülő és egy kezelhető, figyelmes gyerek. Ha a csillagok is együtt állnak, akkor talán zökkenőmentesek az első lépések a megmérettetés útján, így hát no para: Pityut százalékban mérik, így pontosan tudjuk, hogy mit tud. (legalábbis pont ott és akkor), majd olvashatunk rizsát is, ami olyan jó, nyugtat is, meg enyhén ráutal, szegény pedagógus meg agyalhat a jelzőkön, hogy írja le nekünk évente ugyan azt, csak máshogy. Addig pedig baj, nem lehet.
