Nem titok, hogy egy ideje visszamentem dolgozni.
Nem titok, hogy egy ideje visszamentem dolgozni. Kicsit ugyan féltem, hogy nehéz lesz-e összeegyeztetni az anyaságot a karrierrel, de szerencsére az élet megcáfolt. Nem tudom, mások miért nyávognak, szerintem piskóta az egész. Cikksorozatomat a reggeli elkészüléssel kezdem. Azt vázolom, hogyan legyünk kócos, büdös családanyából szexis, felkészült munkaerő percek alatt.
A tervezett indulás előtt egy bő órával kelek, hogy legyen időm mindenre. Csipás szemmel kávézom, tízezredszerre is megállapítom, hogy a reggeli műsorok nézhetetlenek, majd kikötök az Ally McBealnál, persze hang nélkül, nehogy a gyerek felébredjen. Sikerült előkészülnöm egy kiadós anyagcserére, felkelek, a mellékhelység felé veszem az irányt. „Mama” – hallom meg hirtelen. Gyrosan elhessegetem magamtól, biztos csak a tudatalatti elfojtott bűntudatom kiabál, és indulok tovább. „Mamaaaaaaaaaaaaa!” – mondja valaki ismét, egyre gyanúsabb, hogy ez Samu, bár az is felmerül, hogy a lehalkított tévé megbolondult, a szomszéd tacskó megtanult beszélni, vagy egy másik család hozzánk költözött, és egy másik gyerek hívja a másik mamáját.
Bemegyek Samuhoz, és megpróbálom egy kis narancslével lekenyerezni. „A mama mindjárt visszajön, egy perc az egész” „Nemmm.” válaszolja. Ezt csak az érti, akinek van gyereke, én sem hittem el soha, hogy annyi szülő a vécére se bír kimenni, de tényleg, ez egy valós dolog. Na jó, akkor gyorsan átpelenkázunk, és reggelizünk. Ez megvan tizenöt perc alatt, és talán még el tudok időben készülni. „Nemmm” mondja újra. Nemm pelenkázunk, csak reggelizünk. Na nem oda Buda, gondolom, és mintegy tízperces kergetőzésbe kezdünk, de jó, hogy ilyen nagy lakást vettünk, sosem érem utol. Egy kimerítő, üvöltözős pelenkázás után végre leül reggelizni, illetve dehogy, előbb kiválasztja, mit kér. „Jokujtot” hangzik el a parancs. Na jó, de melyiket, az összekevejőset, az epjeset, melyiket? Epjeset, keksszej (ez a müzlit jelenti). Ez mintegy öt percet vett igénybe, újabb öt, amíg belecsepegteti a vitamint. Persze nem türelmetlenkedem, ő az én kis boldogságom, a munka megvár, maximum kirúgnak, és? Majd nem megyünk nyaralni, meg nem veszünk új autót, meg új ruhát, meg új cipőt... na húzzunk bele kisfiam, eszelvagynem? Nemmm.
Jó, akkor mama elmegy fogat mosni. Neeeeeeeeeeeeeeeem, jeggejizüüünk! Sóhajtok, visszaülök. Közben végiggondolom az aznapi outfitemet, számbaveszem a teendőimet, kitalálok egy kampányt meg három szlogent, kár hogy nem arra, amire kell, hanem elektromos nyakörvre, sokkolóra. És máris a harmadik falatnál tartunk!
Öt perc múlva kellene a város másik végén lennem. Semmi baj, még sikerülhet! Samu elé teszek egy fakanalat meg egy fazekat, és két „húsleveskeverés” közben berohanok a fürdőszobába, rántok egyet a fogkefén. De mire bepattannék a zuhany alá, bejön. Samu kakilt! Hogyaza....! gondolom, De okos vagy hogy szóltál! mondom. Miért, miért nem maradhat soha a kaki a bébiszitterre? Kevesebbet fogok neki fizetni. Átpelenkázom. Már fáradtabb vagyok, mint este, amikor lefeküdtem. Bekenem a szemem szemkörnyékápolóval (as if...), másodszorra sikerül is nem a Neogranormonnal, és ekkor, végre felhangzik a kapucsengő. Katiiiiiiiiiiiiii! rohan ki a kicsinyem az ajtóba várni, én pedig a féltékenység legkisebb jele nélkül bezárom a fürdőszobaajtót, két perc alatt cicamosdok, felveszem a tegnapi nadrágomat egy felemás zoknival, egy színben nem passzoló felsővel, tízmásodperces sminket dobok fel (ilyet még a velvet se tud), hajam te jó isten, tornacipő, indulás. Már eleve félórás késéssel indulok, mire megérkezem, nincs pofám hatórás kismamaként negyed 11-kor átmenni mindenki előtt, megint a teraszon a hátsóajtón, csak ne látszódnának a lábnyomaim a hülye hóban...!
Jövő héten a Hogyan legyünk ellenállhatatlan szeretők egy átlagos hétköznap végén?, két hét múlva pedig a Hogyan készítsük fel kisgyerekes lakásunkat a Lakáskultúra fotózásra? című cikkel jelentkezem.
