Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kicsiny házunkban bizonyára felrobbant az atombomba.
Kicsiny házunkban bizonyára felrobbant az atombomba. Talán benne leszünk a híradóban, sőt, hamarosan érkezik a Fókusz is. Addig azt hiszem, ösvényt vágok a fürdőig és elnyalom a hajam a szemem elől, hadd legyek kamerakompatibilis. Hogy is történhetett, kérdezi a riporter, én meg üveges szemekkel vigyorgok: Hát, nem is tudom… Azt gondoltam, tolok a takarítónapomon egyet, nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Ekkor egy úrilányos mozdulattal lesöpröm a bugyimat, amely éppen lepottyant a galériaágyról a fejemre. Hála istennek, megérkeztek a biztonságiak és kihúzzák a sárga szalagot a ház köré: katasztrófa-övezet.
Létezik egy hihetetlen pszichológiai betegség, mely főleg a pincéreken mutatkozik meg látványosan. Szegény ember ugyanis rohangál asztaltól asztalig, hiszen ez a dolga, de befejezni 100 százalékosan soha nem fog semmit. Mert valaki mindig leül egy asztalhoz (itt most azon pincérekről beszélünk, akik nem csőd szélén álló kis piszkosban dolgoznak) és reményeink szerint fizet is. Az emberünk meg csak feszül, feszül, mert mindig félbe van hagyva a dolga, feloldani ezt pedig nem tudja.
Igen, tulajdonképpen mi is pincérek vagyunk. Szabadnapos (haha) mamik, akik hetente csapnak bele a nap egyazon pontjában, ciklikusan ismétlődő munkájukba. Hétfőn kezdjük a takarítást, a kemény hétvégét kialmoljuk a lakásból. Az apró terrorista mellett csak lassan haladunk. Rendrakás, portörlés, porszívózás, felmosás. Hétfőből simán átcsúszik akár a fele is keddre. Szerdán eljutunk a fürdőszoba suvickolásáig. Csütörtökön megmásszuk a vasalatlan hegy tetejét, hogy egy fél métert feldolgozzunk a ruhákból, de a kupac nem lesz kisebb. Pénteken megverekszünk a közeli hiperben néhány száz nyugdíjas harcossal a heti betevőért, áttoljuk a kocsinkat kicsit sem direkt egy-két agresszív arcon, hazafelé pedig mélylégzés technikával próbáljuk visszafordítani a rohamosan közeledő agyvérzésünket. Hétvégén csak kis időre jutunk ki a konyhaajtó túloldalára, akkor is azért, hogy utat vágva a hétfő óta amortizálódó lakáson, nyakon csípjük a legkisebbeket és jó útra tereljük őket.
Aztán hétfőn kezdjük elölről. Ha lázadó korszakunkat éljük, csúsztatunk egy kicsit a programon, de később rájövünk, hogy a káosz, amit ez a kis luxus eredményezett, nem éri meg. Ha közeleg a menstruációnk, és gyűlik bennünk az ideg, simán orrba gyűrjük a Remek Embert, amikor Bree Van De Kamp-hez hasonlít bennünket.
Hetente gondolkodunk azon, hogy fogadunk egy takarítónőt, de mindig rájövünk, hogy gazdaságilag nem tudjuk kikalkulálni. Maradunk tehát benne a sziszifuszi mókuskerekünkben. Soha nem lesz vége, mindig torlódik a meló, így asszonytársaim, azt javaslom:
A házi munka egyszerűen mondjon le!
ui: Kérem bejegyeztetni az öntisztuló lakást, ruhákat, edényeket és természetesen gyereket is. Pénzt a számlaszámomra várom.
