Van egy olyan népi játék, amit konkrétan mi nők játszunk.
Van egy olyan népi játék, amit konkrétan mi nők játszunk. Főleg azok, akiknek nem dob haza apa mocskosul sok pénzt, és átlag pénzből ügyeskedünk. Ami mondjuk pont elég arra, amire kell, esetleg egy hangyányit több, de arra kevés, hogy hatalmas gyűjtésbe fogjunk, arra meg sok, hogy havonta eltapsizzuk a kölkökre, vagy a hóbortjainkra. Ezért mindig szükséges dologra akarjuk költeni.
Így vesszük meg a gyereknek a tizedik helyes pólócskáját, a szükségszerűen kinőtt cipők helyett az aktuális darabokat, így fizetjük be a hirtelen ölünkbe hullott extra magas csekkeket és még sorolhatnám. Mi pedig minden hónapban csak nézünk, hogy megint mindenki felöltözött, megkapta a maga szükséges dolgát, csak nekünk van 3 éves csukánk, 4 éves randa kabátunk, meg ilyen nyalánkságok.
Ha jobban belegondolok, ez tulajdonképpen súlyos betegség. Biztosan van ennek neve, hogy anyai létünkben egyszer csak mániásan a sor végére kerülünk, még akkor is, amikor simán magunknak vehetnénk meg még akár a legértelmetlenebb baromságokat is. Mi ilyenkor mégis megvesszük a még annál is értelmetlenebb hülyeséget, inkább a gyereknek.
A minap elgondolkodtam azon, hogy nem is lenne akkora hülyeség, ha a gyerekeket egyáltalán nem hordanám, még olyan ritkán sem, mint eddig, hülye plázákba. Persze rájövök, hogy ez nem járható út, úgyis eljutnak majd, ha nem velem, akkor a haverokkal, de ötletnek szerintem nem rossz.
Állok a mozgólépcső alján egy csilivili plázában és sanyargatom magam, miközben azon bosszankodom, hogy a francba, mennyire tud hatni rám ez mocsok reklámipar. Hogy titokban nagyfogyasztó vagyok a lelkem mélyén, csak kifelé sznob. Mert itt vagyok, nézem a szebbnél szebb cuccokat, amiket tudom, hogy nem hogy most, de valószínű, hogy soha nem fogok megvenni. Ha esetleg márkára vágyom, talán a turkálóban vagy a neten megveszem. Sőt, azt is megkockáztatom, ha egyáltalán divatra vágyom, akkor is az előbbi járható utam van.
És felsajgok, hogy néhány év és a fiatalságomnak huss, s nem jutottam hozzá azokhoz a szépekhez, amik mindig a kirakat túloldaláról figyelnek csak rám. Pedig hülye fajták vagyunk mi nők, mert észre sem vesszük, s kis tételekben jutunk egyre messzebb a saját örömeinktől. Ilyen például a legapróbb boldogságok beszerzése. No kérem, ezek viszik el állítom a legtöbb pénzt, én már kocsit vehettem volna a pár száz forintos szarokból. Tudjátok, csak ezt a gumilabdát, csak ezt a csitt-csatot, papírcsomagot, mini autót, felhúzható zenélő izét! Egyszóval, tonna számra vesszük életünk folyamán a semmire sem jó, azonnal süllyesztőbe kerülő izéket. Van akkor létjogosultságunk a saját cipőnk után sírdogálni? Amikor IZÉ fogyasztók vagyunk? S a gyereket lényegében mi tesszük azzá?
A mozgólépcső az emeletre ért. Tényleg én vagyok a hülye. A zsebemben három darab gumilabda, de legalább Villámos (nem lehetett tudni, melyiken van a főszereplő). Lábamon továbbra is egy pár szar cipő, de legalább az enyém. S tudjátok, ez az a pillanat, amikor eszembe jut, hogy másnak még ez sincs, így végül boldogan mehetek haza. Arra pedig végérvényesen rájövök, pályát tévesztettem: IZÉ gyárosnak kellene lennem.
