Mikor felriadtam nyomasztó álmomból, melyben Ivánka megint ököllel verte a galambszelíd Dani fejét, arra gondoltam, hátha… Hátha rájöttek a drága jó óvónénik – innen is csókdosom a lábuk nyomát, imcsizem őket, jaj, dehogy kérdőjelezem meg a tudásukat, jaj drága Betti néni, Ancsa néni, dehogy-, szóval rájöttek ezek a drága félistennők, hogy még egy év Ivánkával nekik is egy „A” kategóriás horrorfilm lesz, nekik is, nemcsak a gyerekeknek, köztük az én lányocskámnak is, bocsánat.
Mert mi is a probléma? Van egy szokásos óvoda, lehetne jobb, rosszabb is, ebben egy szokásos csoport, és benne az Ivánka. Aki, onnan, hogy először betette az ő kis 24-es lábát 2005. szeptember harmadikán a Nyuszikhoz, üti-vágja, ok nélkül fellöki, ököllel veri, korbácsolja csoporttársait. És persze, hogy nem a nagydarab, méla Robikát, és nem a harcias, izmos, alfanőstény Zsuzsit. Nem. A kicsi, sírós Vivikét, a félénk, szemüveges Danit, és néha az én Babámat is - amikor ő kerül sorra. (És nincs felnőttnek előtte tekintélye, nincs hang, mely megállíthatja, ha beindul. Ez a legdermesztőbb.)
Bizon, ez eddig egy Pöttyös Panni könyv izgalmasan induló fejezete, csak nem úgy folytatódik. Mert azokban a megértő óvónéni egy csinos kis példabeszéddel lehűti és – megszégyenítés nélkül- megfékezi a picinyke dúvadat, aki egészen az impresszumig megmarad helyre kislegénynek, és többé már soha nem bántja pajtásait, hanemsőt…
De itt, jó reggelt, csak kínos hallgatás van, a szülők tűrnek, fojtott hangon dühöngenek a sarki kávézóban, az óvónők meg nem hajlandók kommunikálni a dologról. Sőt! Az omerta spéci változatával van dolgunk, mert szigorú hangon külön-külön felszólították a háborgó szülőket, hogy se egymással, se Ivánka Mamájával ne tárgyaljanak a problémáról. MI van???! (Amiről nem beszélünk, az ugye nincs, Betti néni drága.)
Ivánka anyja bávatag, homályos tekintetű, túl szelíd nő, és én, annak ellenére, hogy be volt ígérve, hogy a halakkal alszom, megpróbáltam beszélni vele, megpróbáltam, de… nem ment be a meszidzs. (Talán kicsit indulatos voltam?) Nem fogja fel, nem érti, hogy mit csinál a gyereke. (Ezt a gyereket verik otthon? Vagy az anyját? Honnan ez az üres tekintet ütés közben, ez az elsöprő, elemi indulat…?)
Csakhogy, horgadok fel, az én ereimben tigrisvér csörgedez, és - HRRAUFFF! - nem tűröm, hogy a kölkömet ok nélkül bántsák! (Angyalföldi legenda: egy Apa, megunván hogy a fia zokogva, verve jön haza mindennap, lement a játszóteret terrorizáló kis Bin Ladenhez, s azt mondta neki finoman, halkan: „Ha még egyszer ezt csinálod, kitépem a szívedet!” Hitelesen suttogta, az tuti. Oszama abbahagyta.) Csakhogy… Ezért az oviból nem vinném el a lányom, hisz egyébként jól működő intézmény. Viszont ez így tovább tűrhetetlen. Patt.
Van még kérdés, kedves Szülők? Van. Lehet, hogy Ivánkából, bármilyen erőszakos gyerekkor is áll mögötte, sorsa titkos törvénye okán szelíd és együttérző felnőtt lesz? Vagy most, most kell szólni, sivítani neki, anyjának, mindenkinek, mert különben egyenes vonalú egyenes mozgással halad hideg és sivár pályáján, és húsz év múlva vasrúddal ugrik majd a piros lámpánál nekem, neked, mert tököltünk a sávváltásnál? Nos?
Kökényszemű Katica
