Becsöngettek:két ballábas tornacipő és füzethegyek

Barátaim a gép előtt, elérkezett az idő, iskolás gyermek anyukája lettem! Innentől kezdve W. anyuka leszek, s a hihetetlen ebben az, hogy emlékszem a saját koromra, amikor anyám is V. anyuka lett és nekem akkor már olyan öreg volt akkor is!

Amikor még csak lélekben gyúrtunk az iskolakezdésre, minden tapasztaltabb szülő azzal vigasztalt, hogy ne izgassam magunkat, az első év úgy is olyan, mintha még csak oviba járnának. Akkor erre reagálva én most belekiabálok a fületekbe, hogy bizony akkora űr van iskola és óvoda között, hogy hihetetlen! Persze bizonyára sok olyan pontja van ennek a váltásnak, ami normál embereket nem billent ki a napi rutinjából, nos, ez nálunk sajnos másként van!


Kezdjük mindjárt a korán keléssel! Az első nap még nagyon jópofa volt, hogy jé, még alig süt a nap, meg ilyenek. Minden további reggel, újabb perc morgást tett a ceremóniánkhoz. Úgy kell nekünk, minek dolgozunk éjjel a gép előtt és miért szoktuk meg a fél kilences kelést! Most úgy nézünk ki este 8-ra, mint négy zombi.

Az évnyitó patetikus hangulata után, mikor is szétmorzsoltuk a Himnusz alatt rejtegetett könnyeinket, becsődült a cipősdoboznyi terembe cirka 70 ember. A kölkök elfoglalták nem kis harc árán szerzett helyeiket és utoljára megszemlélhettük őket, akik eddig az oviban hajtogatták a maci kezét, most meg olyanok, mint a normális nagy gyerekek. Persze normálisak is, csak éppen már iskolások.

Szóval kedves tettestársaim, rá kell hogy jöjjek, kizárólag nekünk nagy ugrás ez a suli dolog, szülőknek. Mert ő ugye naponta csatlakozik az egységhez, ahol terelik őket, nevelik őket. Mi pedig megtorpanunk a folyosó küszöbén és nézünk utánuk fátyolos szemmel. Mert hogy Pityut addig kísérhetjük csak, s ez az a pont, amit kedves szülőtársaim nehezen emésztenek meg. Az én részemről teljesen sima ügy, hogy bemasíroz a gyerek egyedül, csak képes megoldani a dolgait, de vannak olyan anyukák, akik fékezés nélkül átrongyolnak a tiltott zónán.

Aztán minden nap van valami kis izgulnivalónk. Esténként már úgy nézek a táskára, amit húszszor bepakoltam, majd ki, mint egy biztosan robbanó bombára.

Valami szinte minden nap hibázott eddig. Egy füzetet nem küldtem be, egyet meg nem kötöttem be. A tornadressz végül még sem lett jó, a rajztábla meg kifelejtődött. A kék-piros ceruza napokig otthon figyelt, okostojás lányom meg nem mondta, hogy kell. Aztán a hétvégi szieszta közepén csörög a telefon, s a vonal túl végén a tanító néni. Röpke másodpercek alatt lepergett előttem az életem, de végül is nincs nagy gáz, csak az összes füzet, amit beadtunk, másodikos. De az egyértelműen überelhetetlen barátnőm volt: vásárolt két ballábas tornacipőt.

Állunk becsöngetés előtt a folyosón az anyukákkal és valahogy az az érzésünk, hogy a következő években lesz még néhány említésre méltó esetünk. Már nem adhatom be a gyereket saját kis világomba merülve az oviba, aggyal pont úgy ott kell lennem a suliban, mintha én járnék. Kellett ez nekünk, segítség? Hiszen a sulit már rég kijártam!
Oszd meg másokkal is!
Mustra