A minap játszóterezés közben ez a mondat ütötte meg a fülemet, a hang irányába nézve pedig 5-6 óvodás-kisiskolás gyereket pillantottam meg, akik egy terrárium körül tömörültek.
A minap játszóterezés közben ez a mondat ütötte meg a fülemet, a hang irányába nézve pedig 5-6 óvodás-kisiskolás gyereket pillantottam meg, akik egy terrárium körül tömörültek. A szóvivő kisfiú szájából csúnyábbnál csúnyább szavak bugyogtak, miközben egy szerencsétlen pókot próbált visszatuszkolni börtönébe.
Közelebb merészkedtem, és csendben figyeltem, ahogy egy másik pókot is belöknek az előző mellé és egymást túlkiabálva biztatják az állatokat a harcra. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy „Erre tanítanak otthon?” Az én kölykeim csak lestek, nem értették, miért bántják a kis rovarokat a gyerekek. Nálunk ugyanis a pókok (bár fóbiámat nem sikerült még legyőzni) és a hatlábúk is ugyanolyan elbírálásban részesülnek, mint mondjuk a kutyák vagy a macskák.
Nagymamiék családi házában például a kamrába rendszeresen belógnak futrinkák, szarvasbogarak, a gyerekek pedig hősöknek érezhetik magukat, mert befőttes üvegben kimentik őket és elengedik a kertben. Ezután érdeklődve figyelik, hogy merre mennek el a kiszabadult állatok. Pötyi rendszeresen érez ellenállhatatlan vágyat, hogy megsimogassa a pókokat, erről általában sikerül lebeszélni. Sajnos a darazsakkal nem volt szerencséjük, többször csípték meg őket, ennek ellenére nem visítanak, ha meglátnak egy csíkos ízeltlábút.
A gyerekek természetes kíváncsiságát ki lehet elégíteni anélkül is, hogy kínoznák az állatokat. Én legalábbis arra nevelem a lányaimat, hogy tisztes távolból figyeljék őket és lehetőség szerint ne bántsák őket. Na jó, azért a szúnyogot agyon lehet csapni.
