Alig hogy hazaértünk, belevetettük magunkat az élet sűrűjébe. Végig látogattuk az összes rokonunkat: először is átjött a nagymama, aki nagyon oda meg vissza volt, hogy egy egész hétig nem látott. Nem mondtam meg neki, hogy azért nem kell túlzásba esni, inkább csak kedvesen mosolyogtam.
.jpg)
Megérte, mert amikor a mama előkészítette a főzelékemet, akkor ő ügyesen elvonta a figyelmét, én meg addig lehajítottam a földre az egészet. Hogy fokozzuk a hangulatot, ő rákente a szemetes oldalára, majd amíg a mama meg a papa kivitt és előkereste a feltörlő és söprő szerszámokat, addig lehúzta a vécébe, mert szerinte a férfiak (papa) nem tudnak felmosni, sem pedig szemetet a vécén lehúzni. A papa nem árulta el neki, hogy ő szokott takarítni a mama helyett, csak beküldte a nappaliba velem játszani. Ez jópont volt a papának, mert a nagymama mindig nagyon vicces, és most igazán kitett magáért. A vacsorát meg mindenki elfelejtette a nagy kavarodásban.
Másnap a papa volt soron, levitt a játszótérre, nehogy elfelejtsem, milyen jó vele. De amúgy sem felejtettem el. A felnőttek kicsit hülyének tartanak, mind azzal fogadott, hogy jaj de jó, hogy nem felejtettél el egy hét alatt, mintha két hónapos kis pisis lennék. Igyekeztem nem megsértődni, hiszen nem akarnak ők rosszat, meg a mama is mindig türelmesen elmagyarázza mindenkinek, hogy milyen okos gyerek vagyok.
Pénteken a nagynénémmel találkoztunk, és meglátogattuk egy távoli rokonomat, akivel még soha nem találkoztam. A felnőtteknek ugyanis van az a, versben is megörökített mániája, hogy összetereljenek egykorú gyereket. Valójában persze könnyű átlátni a szitán: ők akarnak találkozni, de jó ürügy vagyunk erre. De végtére is jót buliztunk, medence, piknik, limonádé várt minket, mindenbe beleettem és rengeteg új játékot láttam, sokkal jobbakat, mint otthon, például egy hatalmas kék zenélő telefont, sokkal nagyobbat, mint a mamáé. Csörgött, felvettem, beleszóltam, hogy álló, aztán vártam, mint ahogy a mamától láttam, megint beszéltem egy kicsit, majd pár perc után leraktam. Új haverom, a Misi pedig lefröcskölt és megsimogatott, szóval bejöttem neki, és ő is nekem. Ezért vasárnap is találkoztunk, de akkor inkább Mauglival, a nagynéném kutyájával játszottam egész nap. Vele lehet a legjobban kergetőzni: nem fárad el olyan gyorsan, mint a mama, nagyon vicces, ahogy lógatja a nyelvét, és ad egy csomó puszit az arcomra. Csak kicsit túl gyors. El is blicceltem a délutáni alvást meg az ebédet. Annyival jobb rohangálni, mint enni, nem értem, hogy a felnőttek miért gondolják másképp.
Az éjszakáim sajnos nem voltak ilyen vidámak: a mama új rögeszméje, hogy sötétben nem lehet szopizni. Mi?? Ugyan már miért ne lehetni, hiszen eddig is kiderült, hogy sokkal jobban lehet. Mert például sötétben nem lehet kergetőzni, főzeléket enni, nézelődni. Éppen hogy szopizni lehet a legjobban sötétben, olyankor ráér az ember, mondhatni, nincs jobb dolga. A mama szerint van, például aludhatna, de ő is tudja, hogy én alszom is. Ő nem tud közben aludni, mert állítólag harapok. Hát én ezt eddig nem vettem észre (hiszen alszom), bár egyszer tényleg lenyeltem valami fura sós levet is. Minden esetre igyekszem jó képet vágni a rossz játékhoz, és csak annyit sírni, hogy érezze a mama, hogy milyen szomorú vagyok. Egyszer ugyan lekevertem neki két pofont, de nem vagyok a verés híve, csak elragadott az indulat. Amikor láttam, milyen ijedten menekül az ágy sarkába, utána gurultam és átöleltem a nyakát. Ettől mind a ketten elaludtunk, én biztos, és a mama sem moccant meg két órán keresztül. Most ott tartunk, ahol három hónapos koromban, fél egykor és öt után iszom. Persze amikor még olyan kicsi krumpli voltam, akkor napközben nem volt más dolgom, csak szopni, szopni, szopni. Az elveszett paradicsom. Hiába, rohan az idő, de nem nosztalgiázom inkább.
