Szép dolog a gyerekkel játszani, de nem szükséges – adja hírül David Lancy a Salt Lake Tribune-ben. A szülők feje ezentúl kettővel kevesebb dolog miatt kell, hogy főjön: hogy mikor játsszanak a gyerekkel, és ebből következően, hogy lelkifurdalásuk legyen, amiért nem sikerült rá időt szakítani. Még nem sikerült ugyanis megalapozottan bebizonyítani, hogy a gyermekeknek kifejezetten hasznos lenne, ha a szülők játszanak velük, állítja David Lancy, az Utah Állami Egyetem antropológusa.
„A pszichológiai szakirodalom nagy részében ott kísért az a megkérdőjelezhetetlen állítás, hogy az anyák játszanak gyermekeikkel, és hogy ez a normális. Ha nem így tesznek, legalábbis a művek ezt implikálják, akkor valami elromlott, sőt, még azt is állíthatják, hogy a csecsemő vagy gyermek sérül.”
„Ezzel szemben „a közös játék pozitív hatására alig van bizonyítékunk”, mondja. „És az is zavaros és ködös.”
Ez nem jelenti azt, hogy Lancy azt tanácsolná, ezentúl ne játssz a gyermekeddel. Csak azt szeretné elérni, hogy ne érezd rosszul magad, ha nem játszol velük.
„Ha szeretsz vele játszani és élvezed, akkor nyugodtan! Nagyszerű. De ha a szülőnek megerőltetés a játék, az nem jó. Se neki, és valószínűleg a gyerekeinek sem”, jelentette ki Lancy.
Sok amerikai számára ez nagyszerű hír. Mint azt 2004-ben megjelent és híressé vált Science-tanulmányból tudhatjuk, a szülők körülbelül olyan vonzónak találják a gyermekekkel való játékot, mint a házimunkát vagy az ingázást.
De szörnyű hír azoknak, akik úgy gondolkoznak, mint Douglas Goldsmith. Teljesen elhibázott gondolat, mondta a Salt Lake Cityben található, érzelmileg sérült gyermekeket kiszolgáló gyermekápolási intézet, a The Children’s Center (Gyerekközpont) ügyvezető igazgatója.
„Nagyon aggaszt, amikor efféle üzenetet közvetítenek a szülők felé, akiknek amúgy is elegük van abból, hogy bűnösnek kell érezniük magukat, hogy az értékes idejüket a gyerekükkel töltik” – mondta A szülők, akik ezt hallják, azt gondolhatják, hogy bőven elég, ha csak a gyerek etetésére, szállítására és altatására ügyelnek. Szülőnek lenni annyit tesz, mint együtt felfedezni, jól érezni magunkat, dicsérni és óvni a gyermeket. Ha nem teszem ezeket, akkor nem végzem jól a dolgomat.”
Ez az eltérés a közös játék különböző értelmezésének köszönhető. Goldsmith szerint a játékhoz nem feltétlenül kell Thomas, a gőzmozdony, Bratz babák vagy legó. Egy közös kerítésszerelés vagy sütemény sütés ugyanúgy megteszi.
Lancy nem határozza meg a játék fogalmát a tanulmányában, mely az American Anthropologist (Amerikai Antropológusok Lapja) júniusi számában jelent meg. De azt állítja, hogy a fogalom univerzális, kultúrától független. A gyerekek és a szüleik mindenhol játszanak. Csakhogy a világ nagy részén nem egymással.
A szülő-gyermek játék Amerikában is új keletű szokás. A puritánok a játék minden formáját elvetemült tevékenységnek tartották, és egészen a negyvenes évekig fel sem merült, hogy a játék inkább jó, mint ördögi dolog lenne. Lancy szerint manapság is csak a középosztályban elterjedt. A nyugati kultúrában – Észak-Amerikában és Európában, valamint Ázsiában – érték a szülő-gyermek játék. Gyakoribb a magasabb végzettségűek körében, és többnyire az a célja, hogy a gyerek később anyagi és tanulmányi sikereket érjen el.
Míg Lancy vitatja a szülő-gyermek játék előnyeit, addig a gyerekek egymás közti játékát nagyon fontosnak tartja. „Egy tökéletes világban a gyerekeknek szükségük van játékra, még hozzá nem irányított játékra. És a kortársaikkal kell játszaniuk” – állapítja meg. Így tanulják meg a társas viselkedés alapjait.
Lancy pusztán azt tartja aggasztónak, hogy a szülő-gyermek játék népszerűsítői minden amerikai otthonra rá akarják erőszakolni az elképzeléseiket, és olyan kultúrákra is, ahol ez egyáltalán nem érték. Szószólóik megpróbálják „alapvető gyermeki jogként exportálni a jelenséget a világ többi részébe.” Ezt a szándékot Lancy rasszista színezetűnek látja, „annak a vágynak egy kifejeződése ez is, hogy a játék segítségével civilizáljuk a primitív bennszülötteket.”
Lancy szerint „ha a játék nem univerzális, akkor ne is hirdessük ezt” mindenkinek.
Nálunk az Egyesült Államokban, ahol túlságosan is körülugráljuk a gyereket, ez a mozgalom csak növeli a szülői aggodalmakat, mondja. Könyvek, szociális programok és teljes non-profit szervezetek buzdítanak arra, hogy több időt töltsünk a kicsikkel a földön csúszkálva.
„Ha ezzel a tanulmánnyal könnyíteni tudnék a szülők terhein és csökkenthetném az aggodalmaikat, boldog lennék, hogy jól dolgoztam” – fejezi ki óhaját Lancy, két gyermek apja. „Szülőként minden arra késztet, hogy nagyon aggódjunk a gyermekeink miatt. Annyiféleképpen kudarcot vallhatnak, és mindig mi vagyunk a hibásak.”
