Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Vannak nehéz pillanatok.
Vannak nehéz pillanatok. Nem is egy. Igen, jó ezeket megbeszélni egymás között. És ha még nem vagy a klub tagja, talán nem érted őket. Hogy akkor mégis miért szül ennyi nő gyereket? Most megsúgom neked.
Azért a két csíkért a teszten, ami jelzi, hogy mostantól örökre megváltozott az életed, anya, sőt, édesanya leszel. Ha nagyon vártad ezt a pillanatot, akkor olyan eufória lesz úrrá rajtad, amelyhez képest minden hányinger és vizesedés jelentéktelen apróság. Persze, panaszkodsz (figyeljenek csak rád, kényeztessenek), de ott belül mindig sziklaszilárdan tudod, hogy ez azért van, hogy Ő legyen, és ezt mind simán elviseled Érte. Még többet is viselnél (tisztelet a nyolc hónapig ágyban fekvőknek – na ők tudják csak igazán, hogy miért). Csak erről nem beszélsz, mert nehéz elmondani másoknak, mint azt is, hogy mekkora boldogság meglátni egy újszülött képét, és arra gondolni, hogy nemsokára Te is egy ilyen kis csomagot fogsz magadhoz ölelni. Ilyenkor nem csak a hormonok miatt pityeredsz el a meghatottságtól. És ez csak a kezdet, mert még millió dolog van, ami boldoggá tesz majd:
Az ultrahangon az a pici kis folt, akinek először csak a kis szíve dobog, aztán már integet a kicsi kezével, bukfencezik, játszik a köldökzsinórral. Az első perc, amikor biztosan tudjuk, hogy ez most az ő mozgása volt! Amikor esténként odadugja a kis fejét a kezünkhöz. De csak a miénkhez.
Aztán a perc, mikor először meglátjuk magzatmázasan, csatakosan. Mindegy, milyen megpróbáltatáson vagyunk túl, ott csak az a pillanat létezik. Közben jó esetben a párunk is fogja a kezünket, és együtt érezzük, hogy most már örökre, visszavonhatatlanul család lettünk. A pici teste melege, ahogy a kezünkben megnyugszik és elalszik. A tejszagú kis bőre. Az édes kis kezecskéi, lábacskái, füle, és még sorolhatnám. A grimaszai. Amikor még alig tud magáról és a világról, de a kis fején átsuhanó gondolatok néha napnál is világosabban látszanak a pofija ráncolásából.
Később az első mosoly, amit tudjuk, hogy nekünk szán. Nem lehet leírni, milyen az, amikor rád mosolyog vagy rád kacag. Igen, lesznek közös vicceitek, amelyeket csak ő fog érteni, még ha öt másik gyerek nézi is a bohóckodásodat, ő fog rajta kacagni, mert ő tudja, hogy ez a világ legviccesebb dolga. Nektek kettőtöknek.
A fintorai, mikor megízlel egy ismeretlen ízt. Vagy meglát egy ismeretlen tárgyat. Vagy belenyúl valami furcsába.
Ahogy megbízik benned és ragaszkodik hozzád. Ahogy rád figyel. Ilyen feltétlen bizalmat és végtelen szeretetet máshol nem láttam, mint az ő szemében. Ilyen lelkesedést vagy csodálkozást sem. Ilyen nyitott, végtelen, koncentrált figyelmet, ami a csecsemő szeméből visszatekint rád és a világra.
Az a büszkeség, amit akkor érzel, mikor először megfordul, felül, feláll, elindul.
Mi idáig jutottunk. Tudom, hogy ezer más jön még. Amiért nap mint nap, percre perc hálát adok, hogy lett nekem, nekünk.
És igen, valóban vannak nehéz percek. Számomra a gyerek öröm legalább az időnk 80%-ban, a teendők és a gondok a maradék. Nekem megéri. Bőven. A szülés iszonyatos fájdalmai, utána a hajnali kelés, a sebes mellbimbó, a hónapokon keresztül fájó szoptatás, hogy nem ihatok bort és nem ugorhatok rá bármikor a páromra, meg az összes többi. Amikor fájt a szoptatás, valahogy akkor is jó volt (van ez így még egy-két dologgal néha).
Ha úgy olvasod ezt a blogot, hogy nincs még gyereked, és azon tépelődsz, hogy akkor most miért is szülnél, ez az én válaszom. Mert ezek is ott vannak, csak erről nem beszélünk, mert ezt úgyis minden anya tudja, aki meg nem anya, az talán nem is értené igazán.
Bodza Virág
