A gyerek például még nem látott füvet. Illetve látott, tavaly, de arra már nem emlékszik, mert akkor még kis tök volt. Szóval leülteted a fűbe, ő meg hangosan elkezd bőgni. Sejtelmed sincs miért, de ráhagyod, majd megszokja. Megmutogatod neki szép sorban a virágot, a bokrot, a diófát, az aranyos katicabogarat meg a csúnya darazsat. Ezzel jól eltereled a figyelmét, gyerek megnyugszik, mosolyog. Ekkor megszólal bent a telefon, te be. A gyerek (aki egyébként már jár) irtózatosan elkezd üvölteni. Te integetsz neki, hogy jöjjön be, van lába. Vagy másszon, ha úgy jobban tetszik. A gyerek kinyújtja a kis tenyerét, de amint a fűhöz ér, úgy húzza vissza, mintha kettőhúszba nyúlna. És sír.
Nevelő célzattal nem jössz ki hozzá, de a látóterében maradsz. Persze nem segít, a gyerek már hisztérikus. Egyhelyben ül, mint Buddha, és potyog a könnye. Ekkor kijössz, felemeled, és egy pokrócra teszed. Mintha elfújták volna a hisztit, ilyet már látott, boldogan elvan. A legcsekélyebb félelem nélkül próbálja elkapni a lódarazsat, a gilisztát, simán belenyúl a bogáncsba, de ha kiteszed a kezét a fűre, már görbül lefelé a szája. Miért? Miért?
Délután lemegyünk vele a partra, szépen kibetonozták, gyerek meglóg, négykézláb végigkússza-mássza a plázst, de olyan tempóval, hogy ketten nem érjük utol. Közben boldogan kacarászik. Ekkor válik nyilvánvalóvá: a gyerek urbánus, mint Woody Allen, ez neki a természetes élőhelye, a beton, a kutyakaki, a szmog, és nem tűri, ha ebből kizökkentik. Szülinapjára megkapja az Annie Hallt.
