Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Kibírom, és nem írom le azt a pajkos kis rigmust, hogy hogyan a legjobb az Anyós.
Kibírom, és nem írom le azt a pajkos kis rigmust, hogy hogyan a legjobb az Anyós. Ejrópában vagyunk, én pont keresztény is, felebarátomat ugye, meg kell próbálnom szeretni. És sehol nincs leírva az Újszövetségben a szeretetről szóló parancsok között, hogy „kivéve az Anyósodat.” (Jézusnak nem volt, talán azért? Vagy volt, csak a férfiak jobban kijönnek az anyóspajtásukkal mint a nők?)
Mielőtt beindulna a hördülés vallásügyben, gyorsan szögezzük le: egy muzulmán feleség, egy zsidó asszony, egy buddhista nő, és egy ateista csaj is előbb utóbb szembesül a „legalább egy kicsit szeretnem kéne a férjem anyját” problémával. Hevenyésztem egy felmérést, persze nem reprezentatívat, de azért ölég árulkodót: 18 korunkbeli nőt kérdeztem az anyósáról. Ebből csak egyetlenegy volt, aki pozitívan nyilatkozott a kérdezett személyről. Tizenhétnek volt „kavics a cipőjében” a mama, ennyinek volt vele kisebb, de inkább nagyobb baja. Miért? Mi az oka ennek az antagonisztikus ellentétnek? A szomszéd Ica néni miért szapulja még ma is a férje anyját, holott férj is, mamája is, évtizede már karmája következő inkarnációját építi a köztes létben? Miért egy varánuszgyíkot látok magam előtt, ha eszembe jut a sajátom?
Először is az anyós nem bírja elviselni, hogy már nem ő az alfanőstény a fia életében. Hiába élünk együtt a fiával nyolc éve, van egy –két, három- gyerekünk, az ányósom még mindig átmeneti zivatarnak tekint engem, és lefogadom, egy nett, csendes, kontyos nőről ábrándozik, aki vasárnaponta csillogó szemmel hallgatja az ő magasröptű fejtegetéseit az életről, miközben diszkréten majszolja a rémületes süteményeket. (Ám ehelyett csak a nagy kérdés marad: „Miért pont ez a nő kellett Tomikámnak, miért?” Nyúlér’ mama.) Szeretné a fia párját is ő kiválasztani, csakúgy mint húsz éve a pólóját reggelente.
Lévén a fiúgyermek első – éteri- szerelme az anyukája, biztos nehéz megélni azt is, hogy a legédesebb hódoló az oviból hazafelé menet valami Lucát emleget, aki legszebb volt a farsangon. És hopp, máris itt a pillanat, mikor belép a nappaliba egy ellenszenves, semmi kis nővel és azt mondja sugárzón: „Anyu, bemutatom a menyasszonyom!” Az anyósnak így nemcsak a változókor lelki és testi kihívásaival kell lejátszania a saját meccsét, hanem egy friss, ropogós csajszi fantomképével is, aki – tegyük fel - bármilyen boszorka, akkor is fiatalabb 30 évvel. (És elviszi tőle a Tomikát.)
Aztán jönnek az unokák, na ez egy külön regény, legyen elég annyi, hogy a legfőbb ütközőponttá válnak. Mindenkinek mindennel baja van, tessék választani: így neveli, úgy neveli, vallásosan, nem vallásosan, ad nekik húst, nem ad nekik húst, káromkodnak előttük, tilos még egy hülyét is kiejteni, az ovulációval tömi a gyerek fejét, gólyákról hazudozik, naponta itt eszi a fene, félévente jut eszébe az unokája stb.
Én is csipegetek indokokat a fenti kifogáskosárból a „nem szeretem”-re, és tényleg, de tényleg igazam van. Annyit azonban sejtek, nem véletlenül kaptam őt egy szép, nagy házi feladatnak… (Kell-e mondanom, még politikailag is homlokegyenest más nézeteket vallunk.) Parányit meg kéne kedvelnem, főleg, mert megszülte és felnevelte a világ második legédesebb pasiját. Mert a legédesebbet persze én szültem.
Kökényszemű Katica
