„Mindjárt megyek, pár perc!” – válaszolom és merülök is vissza az álmomba. Épp egy hatalmas somlóit habzsolok, jó sok tejszínhabbal, amikor újra hallom a hangocskát. Ezúttal határozottabban: „Anyaaaaa, deje mááááááár!” Istenem, de jó lenne még szunyókálni egy kicsikét! Csak öt percet!
Amikor már elkerülhetetlen a felkelés, komótosan felülök az ágyon, alig látok ki a fejemből. Leviszem a gyerekeket a nappaliba, és automata üzemmódra kapcsolok. Kicserélem a pelenkát, kakaót adok a lányoknak és leültetem őket a kanapéra. Kibotorkálok a konyhába, majd percekig állok kócos fejjel a kávéfőző előtt és várom, hogy kifolyjon az erőt adó nedű. Felhígítom tejjel, nagy adag tejszínhabot nyomok rá és leülök meginni. Ez a reggel fénypontja.
Amint ereimben végre megindul a vér, képes vagyok a normális emberi kommunikációra. Ez általában a felkelés után fél órával következik be. Szerencsére lányaim megtanulták, hogy jobb, ha anyát nem piszkálják, amíg meg nem itta a kávéját. (Ez legalább negyed óra.)
És én még szerencsés vagyok. Igazán nem mondhatom, hogy korán kelők lennének a kölykök. Míg Szilvi barátnőméknél hajnal 5-kor kezdődik a nap, az enyémek ritkán fújnak riadót fél nyolc előtt.
