A szúfizmus ott kezdődik, ahol már nincs mit mondani. Az iszlámból származó irányzat a mai napig meghatározó, mind a lokális politikában, mind a vallási misztikában. A hatalmasabb szúfi vezetőknek sokszor csodatévő képességet is tulajdonítottak. A szúfi út végső célja a teljes megsemmisülés; beolvadás Istenbe.
A valódi tudás megszerzése
A szúfizmus a keleti misztika egyik fő áramlata, amely hitelesen taglalja a lélektan legmélyebb kérdéseit: ki vagyok én, mi a Felébredés, és mi az ahhoz vezető út? A szúfik a végső valóságot, az univerzális tudatot önmagukban keresik, belső önismereten és közvetlen megtapasztaláson át, melynek eszköze a meditáció és a módosult tudatállapot. A misztika tehát a végső valóság keresésének a gyakorlati ösvénye, mélye, s beteljesítő szakasza. A szúfi út filozófiát és átfogó világképet kínál. Alapvetően nem egy tanításrendszer, hanem életmód. A hívők döntő többsége az iszlám követőjének vallja magát, és az iszlám ezoterikus igazságát hirdetik. Sok muszlim hívő ezen az úton, Isten közvetlen, személyes megtapasztalása által próbál rálelni Isten szeretetére és megismerésére. A szúfizmuson belül többféle misztikus út létezik arra, hogy valaki megismerje az emberi és isteni természetet, átélje az isteni szeretet érzését és elérje az igazi bölcsességet. A szúfik számára a személyes megtapasztalás elengedhetetlen a valódi tudás megszerzéséhez.
„Az arab tasawwuf (szúfizmus) elnevezés eredetére többféle elmélet született - tudtuk meg Abdul-Fattah Munif iszlám szakértőtől. Az egyik, egyben leghíresebb elmélet szerint a szúf („gyapjú") szóból származik, és föltehetőleg a korai muszlim misztikusok által viselt gyapjúruhára utal. Egy másik elmélet szerint az aszháb asz-szaf (A Pad emberei) vagyis a Próféta medinai mecsetének hátsó részében lakó szegény muszlimok csoportjának elnevezéséből ered. Egy harmadik elmélet szerint a szafá (tisztaság, makulátlanság) szóból ered. A szúfikat fukará („szegények", egyes számban: fakír) néven, vagy - perzsa eredetű szóval - dervisekként is emlegetik, leginkább a világról való lemondásuk, önként vállalt nincstelenségük miatt."
Tilos túlzásba esni
Az iszlám vallásban kiemelt helyet kap a Szunna (a Próféta életmódja, hagyománya) pontos követése. Minden muszlimnak kötelessége megismerni a Próféta Szunnáját, annak érdekében, hogy a helyes úton járjon. A kitaláció, a vallási újítás - még ha jótettről van is szó - nem elfogadható, sőt el van utasítva. Allah küldötte azt mondta: „Tartsátok magatokat az én szunnámhoz és az igaz úton járó és helyesen vezérelt kalifák (utódok) szunnájához, harapjatok rá az őrlőfogakkal, és óvakodjatok az újításoktól, mert minden kitaláció, tévelygés!".
Allah Küldötte egy másik hadíszban így szólt: „Aki ezen ügyünkbe (az iszlám vallásba) új dolgot hoz, olyat, amely nem tartozik bele, az elutasítandó".
A Próféta halála után társai követték ezt az életmódot, és ragaszkodtak hozzá. Az őket követő második nemzedék tagjai között már akadtak olyanok, akik túlzásokba estek a lelki életük terén, de hittestvéreik igyekeztek hamar kiigazítani útjukat. Amikor például az egyik prófétai társ unokájáról kitudódott, hogy egész évben folyamatosan böjtöl, édesapja rögtön emlékeztette, hogy a Próféta két legnagyobb társa: Abú Bakr és Omar nem tett ilyet.
Sírással és könyörgéssel
Zuhhád-nak, önmegtartóztatóknak, aszkétáknak hívták a Próféta azon társait, és az őket követő második nemzedék azon tagjait, akik előnyben részesítették a túlvilággal való törődést, az evilággal szemben, és lemondtak az evilági élettel járó örömök egy részéről, a kényelemről, a vagyonról, gazdagságról, és pompáról, és inkább az egyszerű, szegényes életmódot választották maguknak.
Nappal önkéntes imádkozással, böjtöléssel, Korán-recitálással, és folytonos istenemlegetéssel, éjszaka pedig önkéntes virrasztással, hosszú éjszakai imádkozásokkal, bűnbánattal, sírással és könyörgéssel kívántak közeledni Allahhoz. Nagy hangsúlyt kapott életükben az elrendelésbe vetett őszinte hit, az Allahra való hagyatkozás, szívük el volt telve őszinteséggel, odaadással, istenfélelemmel, áhítattal és szerénységgel. Olyan átéléssel végezték az istentiszteleteket, hogy még azt sem vették sokszor észre, mi folyik körülöttük. Egy alkalommal Abdullah an-Nabáhí vezette Tarszusz lakóit az imában, majd amikor riadót fújtak a városban, nem szakította félbe az imádkozást. Amikor befejezték, azzal vádolták, hogy az ellenség oldalán áll! Azt mondta: „Nem hittem volna, hogy aki imádkozik, mást is hall, mint amit a fenséges Allahnak mond!"
Tiltakozás a mértéktelenség ellen
„A szúfizmus gyökereit a kutatók kezdetben különböző, iszlámon kívüli hagyományokban vélték fölfedezni" - folytatja szakértőnk. Nézetük szerint keresztény, újplatonikus, indiai és főleg buddhista eszmék gyakoroltak hatást a muszlimok egy körére, akik az iszlám szellemétől idegen gyakorlatokat sajátítottak el. Emellett azonban szerepet játszott egy belső tényező is. Az Omajjádok (i.sz. 661-750) egyes uralkodóinak világias uralma, az iszlám világban megjelent hirtelen gazdagság, az evilági örömöknek való hódolás, és az anyagi téren való vetélkedés többeket arra késztetett, hogy átlépjék a mértéktartó lelki életet. Ezek a misztikusok egyszerű aszkézissel, önsanyargatással és a világi javakról való lemondással kívánták kifejezni tiltakozásukat az egoizmus, a pompa és a mértéktelen habzsolás ellen. Az iszlám világ földrajzi kiszélesedésének eredményeként a muszlimok egy része valóban megismerkedett a hindu, buddhista, és keresztényi szerzetesi élettel. Voltak, akik ennek hatására elkülönültek közösségüktől, a pusztákba vonultak rövidebb-hosszabb ideig, és teljesen elzárkóztak a házasságtól. Mások egész vagyonukról mondtak le, és ezzel a nincstelenségbe és hajléktalanságba vetették magukat.
Voltak, akik tartózkodtak a húsfogyasztástól, vagy folyamatosan böjtöltek, megint mások szüntelenül imádkoztak, és különböző ébren tartó eszközökkel tagadták meg maguktól az alvást. Ebben az időszakban az ember és Allah közötti szeretet helyébe olyan fogalmak lépnek, mint a „szerelem" és a „mámor". A szeretet legmarkánsabb szúfi gondolata elsőként egy bászrai nőnél, Rábi'a al-'Adavíja-nál jelenik meg, aki megfogalmazta az Isten iránti szeretet szúfi eszményét: „olyan szeretet, amely mentes minden érdektől, sőt még a Paradicsom utáni vágytól és a Pokol félelmétől is." Nem sokkal később egy másik merész gondolat jelenik meg a misztikusok fejében: a misztika iráni iskoláját képviselő Abú Jazíd al-Bisztámí nevéhez fűződő faná (megsemmisülés) vagyis az emberi én Istenben való teljes megsemmisülésének tana"
„A szívemben találtam meg"
A szúfik legtöbb csoportja - látszólag - az ortodoxia keretein belül kívánt maradni, s hangsúlyozta, hogy a szabályok betartása elengedhetetlen feladat; már a kezdetektől fogva megpróbáltak kialakítani egy egymást kölcsönösen kiegészítő ellentétpárokból (pl. „megsemmisülés és visszatérés", „megrészegülés és kijózanodás") fölépülő teológiai rendszert, amellyel összhangba hozhatnák vallásosságuk külsődleges és lelki oldalát. A leghíresebb perzsa nyelvű misztikus költő, Dzsalálad-dín ar-Rúmí egyik leghíresebb mondása: „Kerestem Istent a zsinagógákban, de nem találtam, kerestem őt a templomokban, de nem találtam, kerestem őt a mecsetekben, de ott sem találtam, majd belenéztem a szívembe és ott találtam". Az efféle kijelentések hatalmas vitákat váltottak ki a szunnita ortodoxia köreiben.
A legnagyobb közfelháborodást azonban a szúfizmus történetének leghíresebb-leghírhedtebb alakja, al-Huszajn ibn Manszúr al-Halládzs robbantotta ki. Hírnevét főként e mondásának köszönhette: „Aná al-Hakk" („Én vagyok az Igazság" - azaz Isten) amiért 922-ben, Bagdadban ki is végezték. A hatalmasabb szúfi vezetőknek sokszor csodatévő képességet is tulajdonítottak. A szúfi út végső célja az 'én' teljes megsemmisülése; beolvadás Istenbe. Ez ugyan elsősorban etikai kategória, ám lassan elvezet az emberi én teljes kioltásához. A szúfik ugyanis úgy tartják, hogy a szabályok betartása és az isteni jóindulat segítségével a „kereső" egyre inkább lazítani próbálja alantasabb énjének béklyóit, mígnem teljesen megszabadul tőlük, és lelke végre megismerheti az igazi egyesülés állapotát, amely felé mindig is törekedett. A szúfizmus legfontosabb lelkigyakorlata a dzikr, vagyis Isten nevének és bizonyos Korán-részleteknek a recitálása. Az efféle gyakorlatok célja az Istennel való közvetlen kapcsolatba kerülés, és a vele való bensőséges egyesülés, amelyet extázisban, önkívületi állapotban igyekeznek elérni.
Kerengő dervisek
Mindegyik misztikus rend kialakította az alapvető szertartások csak rá jellemző változatát. Az első és máig legfontosabb rendet, a kádiríját Abdul-Kádir al-Dzsílání alapította. Ezt követte időben a szuhravardíja, a sádzilíja, majd a mevleví, és a bektásí rend. A sádziliták XII. században alapított rendje csak elmélyüléssel és imádkozással foglalkozik, és teljesen közömbösek a társadalmi és politikai kérdések vonatkozásában. Sajátosak a mevleví-dervisek ("táncoló dervisek"). Ennek a XIII. században alapított rendnek a tagjai döntő hangsúlyt helyeznek a zenére és a táncra, amelyek segítségével eksztázis állapotot igyekeznek kiváltani.
A bektási dervisekre egyrészt jellemző az a síita titkos tan, mellyel Allahot, Mohamedet, és Alit egyfajta szentháromsággá fűzik egybe, másrészt pedig az iszlám kultikus kötelességeinek lebecsülése. Szokásaikban (pl. bűnvallomás) keresztény hagyományok érezhetők.
Az ún. „üvöltő dervisek" (rifáíja) zajos dzikr alatt az eksztázist elérve gyakran önmagukat is megsebzik, más rendek viszont a néma szertartást (dzikr khafí) részesítik előnyben, amelynek során a hívő magában ismétel bizonyos formulákat, ill. testének bizonyos pontjaira összpontosítva meditál.
A derviseket eddig legfeljebb az Egri csillagokból ismerjük, pedig a dervistáncot hazánkban is megcsodálhatjuk, sőt, a módszer megtanulható . Persze nem hátrány, ha szakavatott mestertől tanulunk, és nem a nappali közepén próbálkozunk vele, zuhanásig. A módszer lényege némileg hasonlít az Osho-féle Dinamikus meditáció és a tibeti Tűz-légzés metódusaihoz, hiszen mindkét vonalnak azonos a célja: lefárasztani az elmét, hogy az Univerzum a hívőhöz férhessen. A dervisrendek a szúfizmusból fejlődtek ki, és máig igen nagy befolyással bírnak: szertartásaik során sokszor szabad utat kapnak az érzelmek. Ők a Kerengő dervisek. A dervis szó a köztudatban a muzulmán szúfi testvériség (tarika) képviselőire utal, akik a középkori keresztény szerzetesekhez hasonlóan szegénységben, aszkétaéletet élnek. A dervisek misztikus kapcsolatban állnak Allahhal, imádkozással, meditációval, tánccal kerülnek közelebb hozzá. Igéző látványosságnak számít egy-egy kerengő dervis előadás, autentikus zenéjük bizonyos elemei pedig a populáris zenében is felfedezhetők. A dervistánc a „halál hangjával" kezdődik, amikor a résztvevő hívek Allah nevét kezdik el ismételgetni dobkísérettel. Ezzel a hétköznapi tudatállapoton túljutva magasabb szférákba jutnak, túl az anyagi világon. A szívében minden dervis érzékeli Isten jelenlétét. Mikor visszakerülnek a hétköznapi tudatállapotba, elvonulnak és csendben imádkoznak.
A Korán a nők egyenlőségét hirdeti
A legromantikusabb vallás és követői
Világvallások sorozat I. A buddhizmus nem tesz különbséget férfi és nő között
