Két házaspár, két válás, két hosszú gyászfolyamat: a Megsebzett szívek című dokumentumfilm kapcsán dr. Bánki György pszichiáterrel beszélgettünk arról, mennyire más egy válás elgyászolása, mint amilyennek szeretnénk.
A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál műsorán szereplő román alkotás különleges lehetőséget kínál a nézőnek: betekinthet két egykori pár, Oana és Ciprian, valamint Roxana és Mihail életébe. Randiguru, családállítás, egyéni terápia, nagy beszélgetések – a főhősök mindegyike azért küzd, hogy tovább tudjon lépni, ám ez évek elmúltával sem egyszerű.
A film nagykövete dr. Bánki György pszichiáter, aki a Díványnak elmondta: évek óta számítanak rá a fesztiválon nagykövetként, de eddig általában éles társadalmi kérdéseket feldolgozó témájú filmekhez kérték fel. „A Megsebzett szívek finomabb, líraibb, intimebb eszközökkel mutatja be két válófélben levő pár lelkivilágát, csendes, visszafogott eszközökkel” – foglalta össze röviden.
Mi az, amire jól rámutat az emberi lélek működésével kapcsolatosan a dokumentumfilm?
Nagyon sok olyan rétege van a filmnek, amin érdemes gondolkodni, meditálni, és ezeket a mű nem szájbarágósan adja át.
Ha valaki igazán fontossá vált az életünkben, a társunk, a hitvesünk lett, akkor komoly belső munka, amíg ez át tud alakulni, és képesek leszünk bármi újat befogadni.
Túlhajszolt környezetünk hatására az az érzés alakulhat ki bennünk, hogy ezeknek a folyamatoknak, az érzéseink változásának gyorsan kellene megtörténnie. De attól, hogy a világ körülöttünk felgyorsult, mi nem lettünk gyorsabbak belül. A film nagyon pontosan és nem is kellemesen megmutatja, hogy egy mély kapcsolat lezárása is hosszú, akár évekig tartó folyamat.
A környezetünk közben legtöbbször azt a tanácsot adja, hogy most már ideje továbblépni…
A tanácsadás annak jó, aki a tanácsot adja. A „lépj rajta túl” valójában semmit nem jelent. Nem tudjuk, mi zajlik a másikban: a legjobban akkor jár mindenki, ha odafigyelünk a másikra, meghallgatjuk és türelmesek vagyunk vele. Ha nem vagyunk azok, akkor az nem az ő problémája, hanem a saját frusztrációnk.
A szereplők változatos módokon próbálják segíteni ezt a belső folyamatot. Itthon is képesek vagyunk segítséget kérni, ha ilyen elakadással találjuk magunkat szembe?
Román városias közegben, a miénkhez hasonló kultúrában játszódik a film, itthon is pont ezekkel a módszerekkel szoktak próbálkozni. Számos módszer érvényes és kipróbálható: a beszélgetés barátokkal, családdal, az egyéni vagy a párterápia, de a filmben megjelenik a vitatott családállítás vagy a kissé kétes randiguru is.
A feldolgozás, az előrelépés különböző módszerekkel történhet, de az is kiderül a filmből, hogy a léleknek van saját metronómja.
Sok nekirugaszkodást követ visszacsendesedés, de hosszú távon, ha nem gyötörjük magunkat, a dolgok előre mennek.
A segítségeinktől sokszor azt várjuk, hogy megkönnyítsék a visszatalálást vagy enyhítsék a távolodásból fakadó nehézségeket. De néha csak kísérni lehet a másikat ezen a munkás belső úton. Az ember lelke sokféle ellentmondással küzd, például a ragaszkodással és az idegenséggel. Normális ilyenkor a düh, a tagadás, a gyötrődés. a tehetetlenség, a remény, a vádaskodás is, ezek jönnek egyszerre és felváltva is. A két pár tagjai évek elteltével is pár perc alatt jutnak el a nézeteltérésig.
A valaha volt harmónia helyén a különbözőségeinket tapasztaljuk meg inkább, noha a másik nagyjából ugyanaz, aki volt.
A Megsebzett szívek nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a férfiak megküzdési nehézségeit is bemutassa.
A filmnek erénye, hogy a kamera sokat időz a férfiakon, jobban bevezet minket az ő lelkiállapotukba. Az általános tapasztalat az, hogy egy nő nehezebben jut el a válással kapcsolatos döntésig, de ha eljut, akkor jobban bírja a gyűrődést. A férfiak a feldolgozásban néha lényegesen lassabbak.
Ennek mi lehet az oka?
Szívesen mondanám, hogy tudom – de sok evolúciós örökség lehet benne. A nők számára fontos az erőforrásokhoz való kapcsolódás: amikor belátják azt, hogy egy adott férfi nem az a valaki, aki nekik kell, hamarabb nyitnak más felé. A férfiak számára ez nehézkesebb, de nagyon egyéni ez a folyamat.
A film szereplőit a terápiába is kamera kíséri. Mennyire lehetnek így őszinték megnyilvánulásaik?
A kamera mindig módosít. Vannak olyan terápiás formák, amelyben elvárás a filmes rögzítés, ilyenkor ez a keret része, de a dokumentumfilmkészítés nem ilyen jellegű munka.
Valószínűleg egy folyamatban szoktak hozzá a szereplők a kamera jelenlétéhez, azt nem is tudjuk, hány órányi leforgatott anyagból született a másfél órás film.
De a terápiába biztosan beleszól a kamera jelenléte. A szereplés nem zárja ki az őszinteséget, de módosíthatja.
A gyermekvállalás kérdésen bukik el az egyik kapcsolat. Ez mennyire általános válóok a valóságban?
A kérdést úgy is feltehetjük, hogy amikor valaki nem akar gyereket, akkor egyáltalán nem akar, vagy csak abban a kapcsolatban nem? De persze nagyon sok személyes oka lehet, például
olyan transzgenerációs minták, amik az illetőt félig tudattalanul arra késztetik, hogy ne akarja továbbadni a család nehézségeit.
A posztmodern kapcsolatok nagy dilemmája, hogy mi az a közös dolog, amiért együtt vagyunk, ami túlmutat a páros jóléten. Már nem a vagyon egyesítése, az egzisztenciális kérdések, hanem a gyerekvállaláslehet ez a metaprojekt, ez ível túl azon, hogy együtt boldogabbak lehetünk valakivel. És persze, a gyerekvállalás egy következő szinten társadalmi kérdés is, hiszen a másik pár az önálló élet megteremtésébe és a gyerekvállalásba bukik bele.
A gyerekvállalás mögött álló indokok tévútra is vihetnek egy kapcsolatot – erről is írtunk korábban.
