jövő milyen

1899. december 31-én, éjjel háromnegyed 12-kor a 12 (és fél) éves Karinthy Frigyes nagy izgalommal várta a jövő század kezdetét. „Hát biz criticus óra ez; a mikor a XIX századból a másikba megyünk át. Most még századvégiek vagyunk; nemsokára századeleiek leszünk” – elmélkedett 12 éve minden bölcsességével, miközben az idő múlását, „a benti óra 12 ütését” várta, amely végérvényesen egy század végét és egy másik kezdetét jelentette. „Kitudja mit hoz a jövendő mi lesz a XXik századról a történelemben” – komorodott el egy pillanatra, feltéve a kérdést, amely a 19. század vége óta (sőt, ha belegondolunk, előbb is) erősen foglalkoztatott mindenkit. Hogy mennyire, az kiderül az Időutazók podcast legújabb epizódjából, amely itt hallgatható meg:

A lapokban ekkoriban megszaporodtak az olyan cikkek, amelyek a jövő századokról fantáziáltak: például arról, hogyan fogunk mi, 20–21. századiak kinézni – különösen, ha nők vagyunk. Ma már kissé megmosolyogtató visszaolvasni ezeket az elképzeléseket: vajon miért gondolhatták őseink, hogy „mindenki szép lesz és karcsú”, vagy hogy „a szépség és egészség iskolája a tornaiskola lesz”, vagy hogy eldobható papírruhákat fogunk viselni?

Milyen lesz a jövő?

Voltak persze olyan fantáziák is, amelyek valóra váltak: például az egyik vicclap már 1898-ban előrevetítette a tehetségkutató műsorok közönségszavazását – a podcastból megtudhatjuk, hogyan. De arról is szó esik, hogy az akkor még csak szárnyait bontogató női egyenjogúság milyen erőteljes félelmeket gerjesztett a korszak férfijaiban. Mi lesz, ha a férfiak és a nők egyformák lesznek?

Mi lesz, ha az „uszályos delnők”, ahogy Ady írta, eltűnnek az utcákról, és a helyüket rossz fogú, férfias, nadrágban járó, gyermektelen, lapos mellű, karrierista nők fogják benépesíteni?

Ha a szerelem és a házasság helyét a pragmatikus „közös megállapodás” veszi át? Mi lesz, ha majd nem lesznek mosónők, dajkák, és borul az egész fennálló társadalmi rend?

Ókori jósok és mai jövőkutatók

A szorongás a változástól mai szemmel is érthető – vajon nem ugyanígy szorongunk-e mi is a klímaváltozástól, a Föld kizsigerelésétől, a túlnépesedéstől? A bizonytalanság mindig félelmet szül: ezért igyekeztek már az ókorban is megtudni, mit hozhat a jövő, ki nyeri a csatát, szeret-e a lány, eljön-e a fiú. Püthia Delphoiban pedig csak beszívta a mérges gázokat, transzba esett, és megmondta a tutit. Mint ahogy ezzel próbálkoztak kései rokonai is, Nostradamustól Baba Vangáig – róluk is szó esik majd a beszélgetésben, mint ahogy jövőkutatásról, disztópiákról és azokról a jövőképekről is, amelyek félelmetes pontossággal valóra váltak.

„Legalább nem vagyunk egyformák”

„Mégis csak megmaradunk a tizenkilencedik és a nagyobb változásokkal nem fenyegető huszadik században.

Nincs ugyan papírruhánk, de legalább nem vagyunk egyformák benne”

– jelenti ki önérzetesen az újságíró 1897-ben. Nos, egyformák mi, 21. századiak sem vagyunk. De a 20. század bizony jó alaposan felforgatta a „boldog békeidők” emberének életét: bár a rossz fog, a lapos mell és a gyermektelenség egyáltalán nem tekinthető általánosnak, a társadalmi rend alaposan megborult az első világháború kitörése után. A női szerepek valóban átalakultak, a tudomány és a technika fejlődésének köszönhetően pedig olyan újítások, lehetőségek és eszközök között élünk, amelyek 120 évvel ezelőtt élő őseink legvadabb fantáziáiban sem fordultak elő.

Mai világunk, múlt századi szemmel

Néha elgondolom, mit szólna Ady (vagy Karinthy, ha már az ő naplóját idéztem a cikk elején), ha valamilyen csoda folytán ide keveredne, 2024-be. Megijedne a mi felgyorsult életünktől, vagy tetszene neki? Mit szólna, ha látná, hogy eltűntek a kézzel írott levelek, és nem kell a boyra várni, ha üzenetet szeretne küldeni, hanem egy kattintással megteheti? Ha látná a különös dugókat kiállni a fülünkből a buszon, ahol magunkban beszélünk, vagy a gondolatátvivő kézi készülékünkbe mélyedve olvasunk, filmet nézünk, zenét hallgatunk – ahelyett, hogy beszélgetnénk egymással? Ha beleszagolna a Rákóczi út szmogos levegőjébe egy hétköznap délután? Ha látná, hogy a Tabánnak már hűlt helye sincs, az utcákról eltűntek a lovas kocsik, van viszont antibiotikum, védőoltás, mindenféle kényelmi és szórakoztató eszköz, és friss fotók a Marsról? Ha látná, mennyire átvette az uralmat életünk fölött a szórakozás, a média, és órákat töltünk egy (vagy több) világító doboz előtt, hogy figyeljük a mások életét?

Karinthy felnőtt, és még 30 sem volt, amikor kitört az első világháború. Feleségül vette, majd a spanyolnátha-járvány miatt elvesztette szerelmét, Judik Etel színésznőt. Népszerű író lett, akinek egy ország drukkolt, amikor 1936-ban agydaganattal műtötték. És egy ország gyászolt, amikor két évvel később, Siófokon agyvérzést kapott és meghalt. Mindebből a 12 éves Karinthy mit sem sejtett. Mint ahogy sem ő, sem kortársai nem láthatták előre a 20. század második vérzivatarát, az azt követő, sötét ötvenes éveket és a kádári konszolidációt sem. És a mi sok szempontból biztonságosabb, kipárnázottabb életünket sem – amely talán újabb száz év múlva jelenti majd a „boldog békeidőket” a 22. század embere számára. (Arról, hogy tényleg biztonságosabb-e mai életünk, mint a századelőn lett volna, egy másik podcastban beszélgettünk – az erről szóló cikket lent találod.)