A laktanya kerítése túl magas volt ahhoz, hogy könnyedén át lehessen mászni rajta, de a szabadság csábítása mindig erősebb volt a józan észnél. A Kádár-korszakban kötelező volt a sorkatonaság, ami a legtöbbünknek maga volt a földi pokol. Ha nem kaptál eltávozási engedélyt, maradt az egyetlen lehetőség: dobbantani. Pár óra civil élet, egy kis levegő, hogy elfelejtsük a fegyelem és parancsuralom nyomasztó súlyát. Persze ezzel mindig vállaltuk a lebukás kockázatát, hisz odakint, a „szabad világban” is bármikor igazoltathattak, és ha nem voltak papírjaid, hamar a laktanya fogdájában találhattad magad.
A Kádár-korszakban szinte minden bűn volt
Az aluljáróban ácsorgok néhány korombeli fiatal sráccal, a neonfény hidegen vibrál felettünk. Csak pár órára akartam kiszökni, hogy találkozzam velük, és érezzem, még mindig ember vagyok. Ugyanolyan, mint ők. Egy telefonfülke mellett állunk hívásra várva, amikor megcsörren a szomszédos készülék. A Kádár-korszakban nem voltak még mobilok, így ha el akartál érni valakit, akinek otthon sem volt vonalas telefonja– márpedig a legtöbb embernek nem volt –, maradt a nyilvános fülke. Ahogy rendületlenül csörög, támad egy kósza ötletem, egy apró lázadás: felvenni és mondani bele valami őrültséget.
Itt a Belügyminisztérium, azonnal hagyja el az országot!
Csakhogy az én pillanatnyi szórakozásom nem marad észrevétlen. Megáll mellettem két rendőr. Az egyenruhájuk merev, a tekintetük még merevebb. „Személyi igazolványt!” – mondja az egyik, olyan hangsúllyal ejtve a szavakat, mintha még azt is lealacsonyítónak érezné, hogy szóba álljon velem. Sorállományúként persze nincsenek civil papírjaim. Ha nem tudom magam igazolni, bevisznek az őrsre; de ha engedély nélküli eltávon csípnek, akkor már katonaszökevényként kezelnek, és hívják a „vápot”, a rendészeket.
A rendőrök mindig találtak valamit
Persze ha nem ezen buknék meg, akadna más. Valamit mindig tudnak találni. Ha nem lennék katonaként tarra nyírva, akkor a hajammal szolgáltatnék alapot az intézkedésre, vagy a ruházatom lenne gyanús. Ha az sem, akkor a baráti társaságom. Fekete garbót viselek trapéznadrággal, ami a bokámnál teljesen összeszűkül. A barátaim szerint menő vagyok. A rendőrség szerint viszont dekadens, gyanús elem.
A hosszú haj például nemcsak divat volt, hanem politikai állásfoglalásnak számított. Ha ilyesmivel mutatkoztál, számíthattál rá, hogy előbb-utóbb igazoltatnak. Az erkölcsrendészet nem nézte jó szemmel a „züllött” öltözéket, pláne nem a nyugati hatások beszivárgását. A „helyes útra térítés” néha egy egyszerű felszólítás volt: „Vágassa le a haját, elvtárs!”. Máskor ennél is tovább mentek: volt, akit a rendőrségen nullás géppel szabályosan kopaszra borotváltak.
A telefonbetyárkodás pedig nem pusztán csíny volt, hanem könnyen szabotázsnak vagy rendszerellenes tevékenységnek minősülhetett. Egy rosszkor és rossz helyen elsütött viccért is komoly bajba kerülhettél. A hatóságok nem ismertek tréfát, minden „felforgató” magatartást komolyan vettek, és ha kellett, példát statuáltak.
A katonaság sem volt jobb
A rendőr kezében ott van a katonakönyvem, én pedig hallom a jól ismert kérdést:
Mit keres maga itt, katona létére?
Mit mondhatnék? Hogy csak egy kis levegőt akartam? Hogy egy normális estét a külvilágban, ahol nem kell értelmetlen parancsokat teljesítenem? Hisz ők is ezt csinálják, éppen most is. De a válaszomnak nincs jelentősége. Már érzem, hogy ma nem úszom meg ennyivel. A rendőrökkel ugyan nincs dolgom, a kiérkező néphadseregi egyenruhások viszont a Petőfi laktanyába visznek „futkosóra”: ide azok a katonák kerültek, akik valamilyen fegyelmi vétséget követtek el. Ez lehetett például parancsmegtagadás, engedetlenség vagy más szabályszegés, és amiért a hely ezt a nevet kapta, mindent futólépésben kellett végezni.
A Kádár-korszak legemblematikusabb szavait, kifejezéseit is összegyűjtöttük. Ide kattintva ezekről is olvashatsz.
