Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Horváth Adél Sok ördögök című regényében egy zárt, pletykás közösség életét évekkel, sőt évtizedekkel korábban elkövetett bűnök dúlják fel, miközben természetfeletti lények bukkannak fel a ködbe burkolózó hegyek mögül. Az elsőkönyves szerzővel a világ varázstalanításáról és újra elvarázsolásáról, önreflexióról és felelősségvállalásról, babonákról és a pletyka természetéről beszélgettünk.
Idejét sem tudom, mikor olvastam ilyen jól megírt első regényt. Már az első néhány oldal után tudtam, hogy kedvemre való lesz a könyv, s egyre kíváncsibb lettem az írónőre is, akiről a borítón feltüntetettek alapján annyit tudtam, hogy 26 éves, orvos és Debrecenben él. S bár a regény egy partiumi faluban játszódik, aki valaha is élt Budapesttől távol, ismerősként üdvözölheti a szereplőket: a hol pletykás, hol almáspitét kínálgató öregasszonyokat; a lelki bajukra a kocsmában vigaszt kereső férfiakat; a vendégekkel hetyegő csapos lányt vagy az élete tragédiája elől a függőségbe menekülő falu bikáját. Ahogy haladunk előre a történetben, szinte mindegyikükről kiderül egy sötét titok, s persze mindenki pletykál, ahogy az egy faluban szinte el is várható.
A társadalomrajz azonban önmagában nem tette volna emlékezetessé a regényt: kellett hozzá a Horváth Adél által kiválóan adagolt misztikum, a völgyből felszálló ködök, a vérfarkasok és az út mentén álldogáló, titokzatos asszony is. Horváth Adél mesterien adagolja a humort, a rejtélyt és a szociografikus elemeket, gondoskodva arról, hogy az olvasó figyelme egy pillanatra se lankadjon: miután hangosan felnevetünk egy-egy vaskos poénon, néhány oldallal később egy másik szereplő múltbéli tragédiája miatt szorul össze a szívünk. A bűnök és titkok nyolc napon át tartó sorozatát megismerve elgondolkodhatunk azon, hogy a „sok ördögök” bennünk vagy rajtunk kívül lakoznak-e; s hogy az emberi gonoszság hogyan befolyásolja nemcsak az egyes ember, hanem egy egész közösség sorsát is.
Bár ismerek ellenpéldákat a magyar irodalomból, elsőre azt gondolnám, hogy ez a két szakma, az orvos és az író eléggé távol esik egymástól. Ma, 2026-ban mennyire lehet összeegyeztetni a két hivatást?
Megelőző orvostan és népegészségtan rezidens vagyok, Debrecenben, egy egyetemi intézetben dolgozom. Igazából nem nagyon vagyok napi kapcsolatban betegekkel, tehát annyira nem érdekes vagy releváns ez a szakma az írás szempontjából. Teljesen más az időbeosztásom, más az igénybevétel, mint például egy sürgősségi orvosnál. De már eleve úgy választottam ezt a szakvizsgát, hogy belekalkuláltam, van egy irodalmi érdeklődésem, és szeretnék ezzel is foglalkozni. Ha klinikán dolgoznék, akkor nem biztos, hogy beleférne az életembe az írás.
Sok bölcsész dédelget írói ambíciókat, de mennyire voltál te kuriózum vagy kakukktojás az orvosi karon?
Nem fogalmaznék úgy, hogy kívülálló vagyok, inkább ide is meg oda is tudok tartozni. Mindig jellemző volt rám ez a kettősség: ugyanannyira érdekeltek a reál tantárgyak, mint a magyar vagy a történelem.
13 és 17 éves korom között például „tipikus” tinielfoglaltságom volt, hogy írtam egy nagyregényt.
(nevet) Sokáig nem is tudtam eldönteni, mivel szeretnék foglalkozni. Amögött, hogy nem bölcsész lettem, anyagi megfontolás áll: úgy voltam vele, hogy ha már az orvostudomány is érdekel, legalább legyen egy „polgári” szakmám, ami talán biztosabb, vagy könnyebb vele elhelyezkedni. Az írói közegben ezt inkább érdekesnek tartják, egyáltalán nem néznek ki.
Honnan jött az ötlet, hogy egy kis erdélyi faluba helyezd a regényed cselekményét?
Édesapám partiumi, gyerekkoromban gyakran jártunk át Romániába rokonokat látogatni. Emlékszem, sokszor nem értettem, amit beszéltek. Ez volt az alaptapasztalás, de nem volt különösebben hangsúlyos szerepe, annyiban is maradt. Egyetemistaként az akkori baráti társaságommal sokat kirándultunk a Lesi-tó mellett. Többször is jártam ott, és felerősödött bennem az érdeklődés. A Sok ördögök helyszínét ez inspirálta, Erikáék boltja és a kocsma tehát létező hely. Ekkor kezdett igazán érdekelni a térség folklórja, a hagyományok, a babonák. Aztán teljesen másmilyen lett a regény, mint aminek indult az elején.
Miért, minek indult?
Úgy képzeltem, hogy olyan lesz, mint az Olümposz, ahol a görög istenek élik a mindennapjaikat és igazgatják az emberek dolgait, csak éppen az erdélyi folklór elemeivel. Együtt élt volna a sztrigoj [a román és az erdélyi magyar folklórban ismert természetfeletti lény, amely kiszívja az emberek és állatok életerejét] meg a prikulics [az erdélyi és a román néphitben a vérfarkashoz hasonló mitikus, alakváltó lény], de lett volna benne egy succubus is [a középkorban ábrázolt női démon, aki álmukban szállja meg a férfiakat, hogy elcsábítsa őket], és még sokféle különböző lény.
És mintha egy paranormális valóságshow-ban lennénk, ezek a lények beolvadnak az emberek közé.
Végül inkább lehoztad a történetet földre?
Egy kicsit más fókuszt is kapott, az emberek kerültek a középpontba. Ezeket a nem létező alakokat nem akartam nagyon emberiesíteni, enélkül meg távolinak éreztem őket.
Említetted, hogy Erikáék kisboltjának megvan a valós mintája, de a falu, a környezet, és gondolom, hogy a szereplők többsége is fiktív.
A kocsma létezik, de minden más fiktív a regényben, kivéve Kati mamát, aki nagyon hasonlít a férjem nagymamájára. Bár a regényt és Kati mamát már azelőtt megírtam, hogy megismertem volna Manci mamát. Egyébként a férjem is partiumi.
Az ismerősnek tűnő helyszínek – mint például a bolt, a kocsma, a templom, a padon vagy a ház előtt ücsörgő nénik – mellett megjelennek a misztikus elemek is: vérfarkasok, ködös hegyek, különböző természetfölötti lények. Mit gondolsz, a 21. században milyen szerep jut a mágiának, a folklórnak?
Az inspiráció részben az volt, hogy belegondoltam, régen ez mennyire mindennapinak számított, és hogy mennyivel erősebb volt a babona szerepe. Vagy más népek, más vallások esetében akár napjainkban is milyen jelentőséggel bír. Nálunk viszont kikopott.
Felmerült bennem a gondolat, hogy jó-jó, de mi van, ha amúgy igaz?
Max Weber szociológusnak van egy gondolata a világ varázstalanításáról, miszerint a tudomány mellett a vallási, mitikus és misztikus magyarázatok háttérbe szorulnak. Az utána következő szociológusok viszont arról írtak, hogy az emberiségnek igénye van a varázstalanított világ újra elvarázslására is, amiben óriási szerep jut az okkultizmusnak vagy az ezotériának.
Ezen a gondolaton indultam el én is. Szerintem a fogyasztói társadalom elnyomta az emberekben az erre irányuló érzékenységet.
Ha manapság valaki felhoz egy misztikusabb témát, könnyen „spirinek” bélyegzik.
Szerintem sokakban ugyanúgy megvan ez a vágy, mint régebben, csak elnyomják, nem foglalkoznak vele annyit, mint amennyire érdekelné őket. Korábban „szárazabb”, orvosi témájú novellákat is írtam, közölték is őket, díjat is kaptam, de nem éreztem teljesen magaménak ezt a világot. Kellett még valami plusz, és azt mondtam magamnak, hogy akkor hozzunk vissza egy kis varázslatot.
Emlegetik veled kapcsolatban a mágikus realizmust, de a regényedet lehet thrillerként vagy akár szépirodalomként is olvasni. Nekem éppen a szereplők, a környezetrajz, a mai magyar valóság ábrázolása tetszett a legjobban. Mi a műfaja ennek a könyvnek?
Valóban nehezen lehet a műfaját meghatározni, mert sokrétű. A mai napig nem tudom, hogy szépirodalom-e vagy sem, és ha zsáner, akkor valójában micsoda. De ha valaki a mágikus realizmust várja, szerintem csalódni fog. Az író barátaim szerint egyébként „nemes ponyva”.
A regény egyik kulcsmondata szerint „a hegyi népek babonásak, mindent kitalálnak, csak nehogy magukba kelljen nézni. Akkor még kiderülne, hogy ők a hibásak.” Az a megfigyelésem, hogy a mai huszonévesekben jóval nagyobb az önreflexivitás iránti igény, mint a korábbi generációk tagjaiban. Valóban hangsúlyosabb ez a törekvés?
Számomra mindenképp hangsúlyosabb. Talán most jutottunk el oda, hogy olyan kényelemben és biztonságban élünk, hogy ezt megtehetjük. A korábbi, főleg a kettővel ezelőtti generációnak nem feltétlenül az volt a legnagyobb problémája, hogy a gyerekkori sebein gondolkozzon, mert más gondjaik voltak. De az én generációmból is ismerek olyanokat, akik hárítják a felelősségvállalást. És az önreflexió sem feltétlenül építő jellegű, mert sokan, bár tudják, mi a bajuk, tesznek rá egy címkét, utána pedig még inkább elmerülnek abban, hogy ők ilyenek.
Nincs mögötte valódi fejlődési igény?
Lehet, hogy a következő generáció lesz, ahol majd széles körben megjelenik a valós fejlődési igény is. Az én generációmban is sokan vannak, akik valóban tesznek is érte, de nagy részük inkább a kategorizálás fázisában van.
A regény egy kicsit arról is szól, hogy mindenkiről kiderül valami.
A szereplők évekig, évtizedekig ülnek titkokon, de előbb-utóbb szembe kell nézniük ezekkel és a következményekkel.
Ahol van titok és van bűn, ott előbb-utóbb lesz pletyka is. A falu, amit lefestettél, nagyon pletykás közösség. Neked is van tapasztalatod a pletyka természetéről?
Nyíracsádon, ahol felnőttem, nem voltam különösebben szerves része a falusi életnek, de úgy gondolom, hogy minél kevesebb időt tölt az ember az „érdeklődő”, pletykás emberek között, annál nagyobb eséllyel jön fel róla valamilyen pletyka. Érdekes kérdés, hogy a bűn és a titok generálja-e a pletykát, vagy fordítva: a pletyka generálja a bűnt és a titkokat. Debrecen más közeg, itt már nem ismerek annyi embert, hogy pletykálgassanak rólam, vagy én róluk. Ez egyébként először rosszul is esett.
Nekem nagy megkönnyebbülés volt, amikor Budapestre költöztem, hogy senki sem ismer, és fogalmam sincs, kik a szomszédaim.
Amikor Debrecenbe költöztem, egy darabig én is így éreztem. Aztán eltelt öt év, és elkezdtem ezt másképp értelmezni. Olyan a hangulat, mintha nem érdekelne az ember senkit.
Persze a faluval való kapcsolat is lehet toxikus, de ha nem beszélnek az emberről, tehát annyira sem érdekel senkit, hogy legalább behozzák témának, az már tényleg a teljes elidegenedés.
Ha érdekel a másik ember baja, az mégiscsak valamiféle kapcsolódásra tett próbálkozás. A pletyka egy morálisan megkérdőjelezhető jelenség, de a rosszindulatúság és a pejoratív értelmezések mellett van egy ilyen vonulata is, legalábbis számomra.
A másik kulcsmondat, ahonnan a kötet címe is származik, így hangzik: „Sok ördögök vannak, Lénácskám, az meg igen mindegy, hogy sztrigojnak nevezik őket, vagy Vida Jóskának.” Melyik a félelmetesebb, a külső vagy a belső szörnyeteg?
Egyértelműen a belső.
Szerintem az ember legnagyobb ellensége saját maga.
A horrorfilmekben felbukkanó szellemeknél sokkal félelmetesebb az, amikor egy pszichológiai thrillerben valaki „csak úgy” olyan. Nem mondom, hogy gonosz, mert a regényben is éppen azt próbáltam megmutatni, hogy nem feltétlenül a gonoszság vagy megátalkodottság vezet el a történésekhez, a bűnökhöz, hanem egyszerűen csak így jön ki a lépés. Van egy csomó szerencsétlen, esendő ember, akik belekeverednek valamibe, ami borzalmas következményekkel jár.
A regényből az is kiderül, hogy nagyon jó humorod van. Mit jelent számodra a humor?
Közvetlen embernek tartom magam, fontos számomra, hogy tudjunk nevetni. A humor, persze megküzdési mechanizmus is, segít túlélni. A regényben is ezt a szerepet tölti be, mert humor nélkül egy borzasztóan sötét, depressziós világa lenne. De az élet is olyan, hogy nem mindenki komoly, mint a vakbélgyulladás, a tragédiák ellenére mindig vannak, lesznek olyan emberek, akik kicsit lazábban állnak hozzá. A regényben is azt szerettem volna megmutatni, hogy hiába történnek borzasztó dolgok, mindig akad valami, ami oldja a sötét hangulatot. Az volt a célom, hogy úgy próbáljak meg közvetíteni valamit, ami érdekes vagy fontos, hogy a szórakoztató jelleg is megmaradjon. Egyébként sem tudtam volna máshogy megírni, mert mindenről eszembe jut valami vicces.
Egy másik kortárs író, Légrádi Gergely könyveinek szereplői sokszor olyan emberek, akik nehezen tudnak kapcsolódni egymáshoz
