Míg a legtöbb 18. századi nőnek az ecset helyett a hímzőtű jutott, Élisabeth Louise Vigée Le Brun Európa legkeresettebb portréfestőjévé vált. Sikerének titka a báj és a természetesség volt, ám éppen az az asszony juttatta majdnem vérpadra, akinek a karrierjét köszönhette: Marie-Antoinette. Egy kalandos életút krónikája, amely a versailles-i tükörtermektől az orosz cári udvarig vezetett.
Vannak pillanatok a történelemben, amikor a tehetség és a jó időzítés találkozik. Élisabeth Vigée Le Brun esetében ez 1778-ban történt meg, amikor először léphetett be a francia királyné, Marie-Antoinette magánlakosztályába. Élisabeth ekkor már nevet szerzett magának Párizsban – apja, aki szintén festő volt, korán felismerte lánya zsenialitását –, de a királyi kegy valami egészen mást jelentett.
Több volt köztük, mint munkakapcsolat
Marie-Antoinette és Élisabeth között hamar több alakult ki egyszerű munkakapcsolatnál: kortársak voltak, és mindketten rajongtak a divatért, az újdonságokért. Élisabeth több mint harminc portrét készített a királynéről, és neki köszönhető, hogy az utókor emlékezetében Marie-Antoinette nem egy rideg uralkodóként, hanem hús-vér, olykor esendő nőként él.
Volt azonban egy kép, ami majdnem közbotrányt okozott. Élisabeth egy 1783-as önarcképén és a királyné portréin is valami olyat tett, ami akkoriban hallatlan volt: mosolyogni hagyta alanyait, úgy, hogy a fogaik is látszottak. A korabeli közvélemény ezt méltatlannak és túlságosan informálisnak találta. Élisabeth azonban hajthatatlan volt; őt a „természetes elegancia” érdekelte, nem a merev udvari protokoll.
Menekülés az éjszaka leple alatt
1789-ben azonban a versailles-i aranyozott világ kártyavárként omlott össze. A forradalom hevében a királyné barátnőjének és kedvenc művészének lenni felért egy halálos ítélettel. Élisabeth, aki pontosan érezte a veszélyt, nem várta meg, amíg érte jönnek. 1789 októberében, azon az éjszakán, amikor a tömeg Versailles felé menetelt, lányával, Brunette-tel együtt egy egyszerű postakocsira szállt, és elhagyta Párizst.
12 év száműzetés: Európa legdrágább festője
Sok emigránssal ellentétben Élisabeth nem koldusszegényen tengette napjait külföldön. Az ecsetje volt az útlevele. Menekülése egy tizenkét éves diadalmenetté vált: megfordult Itáliában, Ausztriában, Poroszországban és végül Oroszországban is. Erről az időszakról így emlékezett vissza:
„Soha nem éreztem magam boldogabbnak, mint amikor a kezemben volt a paletta.”
Szentpéterváron ő lett a cári udvar sztárja. II. Katalin cárnő ugyan kicsit szkeptikus volt a „francia stílussal” szemben, de az udvar többi tagja sorban állt Élisabeth műterménél. Ebben az időszakban vált Európa egyik legjobban fizetett művészévé. Míg Franciaországban a nevét törölték a művészeti akadémiáról, külföldön a legmagasabb körök fogadták.
A hazatérés és az örök hírnév
Végül 1802-ben, Napóleon idején térhetett vissza Franciaországba, miután barátai és családja (akik közül sokan a forradalom alatt ellene vallottak, hogy mentsék a bőrüket) elérték, hogy töröljék a száműzöttek listájáról. Bár a világ, amit otthagyott, megszűnt létezni, Élisabeth Louise Vigée Le Brun stílusa túlélte a rendszerváltásokat.
Élete végéig, 86 éves koráig alkotott, és több mint 600 portrét hagyott hátra. Neki köszönhetjük, hogy a rokokó és a klasszicizmus határán a festészet végre elkezdett az emberi lélekről és a valódi érzelmekről beszélni.
Kapcsolódó: A király szeretőjének nyakéke körüli botrány robbantotta ki a francia forradalmat
