Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A vacsoraasztal körül ült épp a Washington család, amikor elszökött egyik rabszolgájuk. Ona Judge-ot rábeszéléssel és erővel is megpróbálta az amerikai elnök visszaszerezni, ám nem járt sikerrel. Nemrég hatalmas falfestménnyel emlékeztek meg Portsmouthban bátorságáról és szabadságszeretetéről.
„Inkább meghalok, mintsem hogy visszatérjek a rabszolgaságba, és eladhassanak vagy odaajándékozhassanak másoknak” – ezt a meglehetősen egyértelmű választ adta Ona Judge 1796-ban, amikor George Washington megbízásából egy Joseph Whipple nevű vámtiszt megkereste a New Hampshire államban található Portsmouthban. A férfi megpróbálta rávenni a nőt arra, hogy önként visszatérjen a rabszolgaságba. Miután nem járt sikerrel, Washington keményebb eszközökhöz nyúlt.
Egy kiváltságos rabszolga élete
Egy varrónő és egy szabó gyermekeként látta meg a napvilágot Ona Judge 1774-ben. George Washington virginiai birtokán, Mount Vernon-ban született, és egész pici, tízéves korától Martha Washington személyes szolgálólánya volt: segített neki öltözködni és fürödni, rendet tartott a dolgai között, és megjavítgatta ruháit. Az akkori sztenderdek szerint nem volt rossz az élete – már ha a szabadság és önrendelkezés hiányát nem tekintjük annak –, sőt: sokkal több és jobb minőségű öltözéke volt például, mint sorstársainak. Lindsay M. Chervinsky történész szerint azért, mert ruhatárát „az elnök felesége társadalmi státuszának kiterjesztésének” tekintették, amelynek így a család gazdagságát és kiváltságosságát kellett hirdetnie a philadelphiaiak előtt.
Amikor Washingtont 1789-ben elnökké választották, Ona Judge is a családdal tartott az akkori fővárosba, Philadelphiába – ekkor még nem létezett a Fehér Ház, alapkövét 1792-ben fektették le. A pennsylvaniai városban azonban 1780-ban törvényt hoztak a rabszolgaság fokozatos eltörléséről: az új szabály a többi között leszögezte, hogy azok a felnőtt rabszolgák, akik 6 hónapnál hosszabb ideig tartózkodnak az államban, automatikusan elnyerik szabadságukat.
Washington azonban egy kiskapu segítségével kijátszotta a törvényt: minden alkalommal, amikor közelgett a 6 hónapos határidő, kiutaztatta az államból rabszolgáit.
Azt azonban nem tudta a rafinált elnök megakadályozni, hogy színesbőrű szolgái lássák, milyen az élet Philadelphia szabad fekete közösségében. „A szabadság ideája túl nagy csábítást jelenthet ahhoz, hogy ellenálljanak neki” – írta egy levelében Washington 1791-ben. Így is történt – Ona Judge évekkel később egy interjúban két okot említett, amelyek meghatározták döntését. Egyfelől „szabad akart lenni”, másfelől ekkoriban tudta meg, hogy George és Martha Washington halála után úrnője egyik unokája kapná meg, aki híres volt nehéz természetéről. „Elhatározta, hogy az ő rabszolgája soha nem lesz” – írta a The Liberator nevű lap 1845. augusztus 22-én.
Menekülés vacsora közben
Így történt, hogy 1796. május 21-én döntő lépésre szánta el magát. Ahogy a The Granite Freeman nevű lapban 1845-ben felidézte: „amíg ők a virginiai utazásra pakoltak, én is pakoltam, de én nem tudtam, hová indulok”. Ez azonban nem bizonytalanította el a nőt.
„Tudtam, hogy ha visszamegyek Virginiába, soha nem nyerem el a szabadságomat”
– mondta, majd így folytatta: „voltak barátaim a philadelphiai feketék között, és ők előre elvitték a holmimat. Akkor indultam el Washington házából, amikor éppen vacsoráztak”.
Washingtonék nem viselték jól a rabszolga szökését. Az elnök két nappal később hirdetést adott föl a Philadelphia Gazette and Daily Advertiser nevű városi lapban, melyben személyleírást adott közzé a nőről, és 10 dollárt ajánlott annak, aki visszahozza. A hirdetés nem vezetett eredményre, Ona Judge biztonságban megérkezett Portsmouthba.
„Inkább a halál”
Ezzel azonban még nem menekült meg – arra még több mint három évet kellett várnia. John Langdon szenátor lánya ugyanis meglátta a fekete nőt a New Hampshire-i kikötővárosban – volt rabszolgája tartózkodási helyéről tudomást szerezve Washington nem késlekedett, és megbízta Joseph Whipple-t, hogy hozza haza a nőt. A vámtiszt először megpróbálta meggyőzni Ona Judge-ot, aki azt mondta, hogy
hajlandó volna visszatérni a családhoz, amennyiben az elnök megígéri: halálakor felszabadítja. Máskülönben inkább a halált választja.
Washington azonban elutasította a kérést. „Sem politikailag, sem az igazságosság szempontjából nem lenne helyes a hűtlenséget ilyen előnyben részesítéssel jutalmazni; ráadásul ezzel elégedetlenséget keltenék mindazok szívében, akik állhatatos hűségükkel sokkal inkább érdemlik ezt a kegyet, mint ő” – írta az elnök Whipple-nek, majd felszólította: próbálkozzon tovább, ám vigyázzon, nehogy „tömeges zavargást szítson” akciójával a rabszolgaság-ellenességéről ismert városban.
Hogy a vámtiszt pontosan mivel próbálkozott, azt nem ismerjük, ám annyi bizonyos, hogy nem járt sikerrel. 1799 augusztusában azonban Washington még egy kísérletet tett: ezúttal felesége unokaöcsét, Burwell Bassettet kérte meg, hogy intézkedjen. A férfi előbb szép szóval próbálkozott, ám amikor ez nem járt sikerrel, úgy döntött, erőnek erejével is teljesíti megbízását. Ebből nem is csinált titkot, hiszen az akkori törvények szerint jogszerűen járt el. Így történt, hogy tervéről akkor is beszélt, amikor John Langdon vacsorameghívásának tett eleget – a szenátor azonban titkos üzenetet küldött Judge-nak, aki egyéves lányával együtt – 1797-ben hozzáment egy színesbőrű tengerészhez, Jack Staineshez – egy barátja házában keresett menedéket.
Bassett így üres kézzel tért haza Virginiába.
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
Falfestmény állít emléket Ona Judge-nak
Washington 1799-es halála után többé senki sem zaklatta Ona Judge-ot, aki szabad nőként halt meg 1848-ban. Éveken keresztül háztartási alkalmazottként dolgozott, sokkal nehezebb munkát végezve, mint rabszolgaként Washingtonéknál. „A tény, hogy Judge úgy döntött, hogy inkább a fizikailag sokkal megterhelőbb munkát választja, mintsem hogy rabszolgaként éljen, mindent elárul arról, mennyire nagyra értékelte a szabadságot” – írta róla Erica Armstrong Dunbar 2017-es könyvében.
Mintegy 230 évvel azután, hogy Ona Judge elindult a szabadság felé azon a sorsdöntő estén, Portsmouthban hatalmas falfestményt lepleztek le, amely a nő megérkezését örökíti meg a városba. Ahogy Jane Murphy, a kezdeményezést indító Black Heritage Trail of New Hampshire nevű nonprofit szervezet ügyvezető igazgatója fogalmazott az eseményen: „amikor leleplezzük ezt a falfestményt, a történelmet és az igazságot is feltárjuk. Felfedjük egy fiatal nő bátorságát, aki minden akadályt leküzdve a szabadságot választotta. Ez a falfestmény biztosítja, hogy Ona története sose merüljön feledésbe”.
Az amerikai rabszolgák jelentős része Afrikából érkezett. Szörnyű életük volt az Újvilágban, megpróbáltatásaik azonban már a rabszolgaszállító hajókon elkezdődtek.
