Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A második világháború előtt a tehetős budapestiek szívesen pezsgőztek és napoztak a luxusapartmanok tetőteraszain, 1944-ben azonban rettegett hellyé vált a Majestic Szálloda.
Az 1930-as években a korábban leginkább kirándulóhelyként és az agg Jókai lakóhelyeként ismert Svábhegyen egyre-másra nőttek ki a földből a Bauhaus stílusban épült villák. Különös módon a fellendülés a gazdasági recesszió következménye volt: a korábban külföldön nyaraló úri középosztály és az arisztokrácia közelebb eső nyaralóhelyet keresett, s a Svábhegy erdői, hegyei és a Belvároshoz való közelsége miatt kiváló helyszínnek bizonyult, nyáron és télen egyaránt – nem utolsósorban azért, mert az 1874 óta működő fogaskerekűvel könnyen meg lehetett közelíteni.
Majestic Szálloda, az „üdülők királya”
A madárcsicsergős, erdős városrész népszerűségét jellemzi, hogy 1937 és 1941 között tizenegy szálloda épült fel a Svábhegyen. Közülük öt – a Majestic, a kis Majestic, a Mirabelle és a Lomnic és az Éden – Démán Iván számára. Elsőként a Majestic, 1937-ben, Bauer Emil terve alapján. A 400 méteres magasságban lévő, a vendégek által „tündérpalotának” nevezett épület 1938 januárjában már az „üdülők királyaként” hirdette magát:
„Van-e valaki, aki ne tudná, hogy nászút, boldogság és egészség csakis a svábhegyi Fogasmegállónál lévő MAJESTIC luxuspenzió tündéri kilátású, erkélyes, fürdőszobás, központi fűtésű, legnagyobb komfortú lakosztályaiban van?”
– tette fel a hirdetés a kérdést. A hotel a „fejedelmi ellátás” mellett étteremmel, kerthelyiséggel és - a tetőteraszon -napozóval is rendelkezett, a korszak elvárásainak megfelelően.
A Svábhegy pionírja
A Majestic hamar népszerűvé vált mind a belföldi, mind a külföldi vendégek körében, így Démán hamarosan megépíttette a Mirabelle-t, ezt követően pedig kibérelte és modernizálta a Karthauzi utca 8. szám alatti, ősfás park közepén álló kastélyt, majd elnevezte kis Majesticnek. A Lomnic 1939-ben épült. A kívülállóknak úgy tűnhetett, hogy Démán megfogta az isten lábát: a panziók télen-nyáron telt házzal üzemeltek, és hamarosan mások is kedvet kaptak hasonló jellegű szállókat nyitni.
Démán elképzelése az volt, hogy szállóvendégek és állandó lakosok egyaránt legyenek ezekben a lakópark-jellegű épületekben: hivatalos megnevezésük „szálloda és öröklakásos társasház” volt. Démán tőke nélkül, a jövőbeni lakástulajdonosok hozzájárulásaiból finanszírozta a panziókat.
1942-ben az Éden üzemeltetését is átvette a „Svábhegy pionírjának” nevezett vállalkozó.
Csak 1943-ban bekövetkezett halálakor derült ki, hogy a 47 évesen elhunyt igazgató nem tudott jól gazdálkodni a pénzzel, valójában csak adósságot hagyott hátra.
Eichmann és a Gestapo kínzókamrái
Szinte napra pontosan egy évvel Démán halála után, 1944. március 19-én új lakók érkeztek a Majestic és a Mirabelle épületeibe: a zsidók deportálását irányító Adolf Eichmann és a Gestapo. A környékbeli luxusszállók közül Eichmann a Majesticot választotta, s ugyancsak a Karthauzi utca 2. (ma: 4/a) alá költözött az Államvédelmi Rendészet vezetője, Hain Péter, továbbá Ferenczy László csendőrezredes, a magyar összekötőtiszt. A Mirabelle-t Otto Klages Hautptsturmführer nézte ki magának, ő az SD (Sicherheitsdienst, azaz Biztonsági Szolgálat) vezetője volt, továbbá a SD és a Gestapo prominensei is itt tanyáztak. A Lomnic Panzióban (ma: Melinda út 8.) a magyar politikai rendőrség rendezkedett be. A Széplak, a Golf és az Éden szállókat a Wehrmacht vette igénybe.
A korabeli propaganda is beszámolt az új lakókról. „A rikítóan öltöző, nagyhangú luxusnők és férfiak”, a „munka nélkül henyélő zsidók” után „a Svábhegyen tiszta lett a levegő, ilyen értelemben is” – írta a név nélküli szerző a Magyarságban. Arról azonban egy szót sem szólt, hogy a Majestic és a Mirabelle alagsorában börtönöket alakítottak ki, ahol a rendszer ellenségeit és a „gyanús elemeket” kínozták, vagyonukat elkobozták, mielőtt Auschwitzba szállították volna őket.
A nácik csak 1944. december 24-én hagyták el a jobb napokat látott Gestapo-főhadiszállást. ugyanaznap, amikor a szovjetek elérték a környék másik emblematikus épületét, a világháború alatt hadikórházként üzemelő svábhegyi Szanatóriumot. A Vörös Hadsereg első dolga volt, hogy az ott tartózkodó betegeket halomra öljék, majd a környék civil lakosságával eltemettessék.
Pezsgő, fagylalt és rosszallás
A háború után ismét kinyitottak a szállodák, csipetnyi luxust jelentve a szétbombázott Budapesten. A Majesticben délutánonként fagylalt és kávé, éjszakánként – a nem is olyan régen kínzókamraként funkcionáló pincében – frakkos pincérek és dizőzök várták a szórakozni vágyókat. Folyt a pezsgő, szólt a dzsessz, és az új vendégek között feltűnő politikusok, nagyvállalkozók, ezredesek éppúgy kártyáztak mint elődjeik.
A relatív luxus azonban sokaknak nem tetszett: „Ezeket csak a valódi amerikai jazz tudja lázba hozni, s fáradt undorral fordulnak el a koldusoktól, akik ellepik a hegyet. Mikor este felszöknek a fények és az árak, töpörödött újságárusok, trafikot kínálgató nénikék, szivarcsutkát rágcsáló sofőrök hajlonganak mélyen, alázatot hazudik a tekintetük. Embert keveset láttam itt, csak urakat meg szolgákat” – írta a Szabad Szó 1947-ben.
A sötét hegy
Mindez a hatalomra kerülő kommunista párt nem tűrhette. A Svábhegyet átkeresztelték Szabadság-hegynek, a Majesticet pedig Szabadság Szállónak. A hajdani Golf Szállóból Vörös Csillag Szálloda lett, ahol az olimpiai csapat tagjai tartották felkészülésüket. A kommunista elit prominens tagjai előbb nyaralni jártak a hajdani luxusszállókba, majd a pártállam leghűségesebb káderei kaptak lakásokat a „sötét hegyen”, ahogyan a nemrégiben elhunyt György Péter nevezte a helyszínt.
A múlt azonban sokáig kísértett. Ungváry Rudolf jegyezte le a következő történetet: „Egy idős építészt hívott az egyik új lakó, hogy tanácsot képen tőle. Az építész nem szólt semmit, talán bizonytalan is volt az emlékeiben, megpróbálhatott fegyelmezetten nézelődni, de amikor a már rég nem működő, romos lift aknájába letekintett, elájult. Akkor vált egyértelművé számára, hol is van: egykor ebbe az aknába lógatták le vallatás közben. Az épületet nem láthatta, bekötött szemmel került oda.” (Borítókép: Fortepan / Bor Dezső)
Kapcsolódó: Adolf Eichmannt 1960-ban izraeli ügynökök Argentínában elfogták, Josef Mengele viszont haláláig sikeresen bujkált a felelősségre vonás elől.
