A budapesti háziasszonyok (és cselédjeik) a 19. század utolsó éveitől kezdve leginkább az újonnan épült vásárcsarnokokban szerezték be az élelmiszereket, de sokáig nagy népszerűségnek örvendtek a kisebb piacok is.
„Mily szívderítő volt egy-egy piaci séta a jókedvű alkudozások, apró csetepaték, odamondogató szakácsnők és adósul nem maradó kofák között!” – sóhajtott fel 1924-ben Krúdy Gyula. „Voltak kofák, árusok, boltosok, ahol mindig olcsóbban lehetett vásárolni, mint bárhol. A csirkéskofák, a Juli nénik, Mari nénik oly régi, kedves ismerősök voltak, mint valami atyafiak.
A mészároslegénnyel úgy bántak, mint valami örökös vőlegénnyel. (…) De válogatni lehetett a húsok minőségében, szépségében, jóságában, a húsvágó megbecsülte szakértő vevőjét, gondja volt rá, hogy máskor is nála vásároljon. Egészben véve áldásos dolog volt a piaci séta.”
A régi pesti piacok
Krúdy szerint a régi pesti piacok nemcsak a bevásárlás helyszínei, hanem a társadalmi érintkezés fontos színterei is voltak: „Megtudhattuk a piaci vásárlásokból, mikor van névnap, születésnap vagy emlékezetes évforduló az egyes házaknál. A csarnoki árus volt a megmondhatója, hogy kedves vendéget várnak-e a déli asztalhoz vagy pedig valami unalmas fráter borotválkozik valahol, hogy ebédnél terhére legyen egy famíliának.
A mészáros a vásárolt hús minőségéből könnyűszerrel következtethetett, hogy miként áll a helyzet az Erszénnyel, a Vőlegénnyel, a Szeretővel;
házi békességet jelentett a velő s a vese, perpatvara a tüdő, – és ez biztosabb horoszkóp volt, mint a vetőkártyabeli” – vélekedett.
Krúdy szavaiban minden bizonnyal volt igazság, de az idilli képet a budapesti piacokról átszínezte a nosztalgia is. A 19. század végén a budapesti piacok korántsem ideális körülmények között zajlott az árusítás: a kofák sokszor porban, sárban, alapvető higiéniai kívánalmakat mellőzve kínálták portékájukat. A piacok különösebb szabályozás nélkül működtek, s csak az 1880-as években született meg a városatyák fejében az elhatározás, hogy vásárcsarnokok építésével szervezettebbé teszik a főváros piachálózatát.
A képre kattintva galéria nyílik, amely után a cikk folytatódik!
10
Eltűnő kavalkád
A középkorban és a kora újkorban a piacozás színtere a Várnegyed volt. Később azonban az árusítás a rakpart mellé húzódott, hiszen ide könnyebb volt eljuttatni az árut, mintsem a várba felcipelni. A budai és pesti oldalon lévő nagyobb tereken is kialakultak piacok: a 19. században az egykori Ferenc József-rakparton valóságos kavalkád fogadta a Duna-parton sétálókat, a Rakpiactól a Belvárosi templomig olyan, mára már eltűnt tereken folyt a vásár, mint például a Hal tér. Hasonlóan jelentős volt a budai Duna-parton, a Döbrentei tér környékén kialakult piac is.
Vásárcsarnokok a fővárosban
A gyorsan fejlődő, népességében folyamatosan gyarapodó Budapest élelmiszerellátását az 1890-es évek utolsó éveiben megnyílt vásárcsarnokok látták el. A legjelentősebb és legnagyobb a Pecz Samu építész tervei alapján épült, a Zsolnay-gyárból származó majolikaburkolattal fedett Központi Nagyvásárcsarnok volt, amely az első időkben saját vasúti rakodóvágánnyal is rendelkezett, s a felszín alatti folyosó kötötte össze a dunai rakparttal.
Az épületet 1897-ben adták át, csakúgy, mint a többi pesti vásárcsarnokot. A Rákóczi téri, a Hunyadi téri, a Klauzál téri és a Hold utcai piac a belpesti, sűrűn lakott városrészekben épült, hogy az itt épülő bérpaloták lakóinak ne kelljen a távolabb eső Fővám térre elzarándokolni. 1902-ben Budán, az egykori Egyházpiac helyén, a Batthyány téren is felépült egy fedett vásárcsarnok. A csarnokok mellett továbbra is működött a Krisztina téri és a Széna téri piac, itt bódékban árusították a friss zöldséget, gyümölcsöt, húsárut és tejterméket.
Az 1920-as évek végén újabb vásárcsarnokok építésére került sor: a ferencvárosi Borjúvásárcsarnok viszonylag rövid ideig szolgálta eredeti céljait; a Krisztina körúti vásárcsarnok épülete pedig a második világháborúban olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy lebontották. A régi Garay téri vásárcsarnok viszont egészen 2003-ig fogadta a vásárlókat.
Cselédek és nagyságák
A piacokra és vásárcsarnokokba úriasszonyok és cselédek egyaránt jártak. A korabeli felfogás úgy tartotta, hogy a háziasszony legfontosabb erénye a takarékosság:
azok, akik nem bíztak a cseléd szakértelmében, gyakran elkísérték alkalmazottjukat a bevásárlókörútra, hogy a lehető legjobb áron kapják meg a legszebb árut.
Ahogyan Krúdy írta, a kapcsolat gyakran személyessé alakult: az alkudozás, a piaci beszélgetés a korabeli small talk fontos eleme volt. A háziasszony átlagosan heti kétszer vásárolt piacon, de akadt olyan család, amely mindennap elküldte a cselédet vagy a szakácsnőt a bevásárlólistával és a pénzzel. Romlandó árut (tejet, húst) nagy tételben nem vásároltak, hiszen sem tárolni, sem hűteni nem tudták. A tejes és a pék naponta házhoz vitte az árut.
De nem csak háziasszonyok jártak a piacra. A kofák hajnalban felvásárolták az árut a nagykereskedőktől, a nap folyamán pedig továbbadták azt. A vendéglősök és szakácsok szintén a piacon szerezték be a főzéshez szükséges alapanyagokat, a városi szegények pedig dél körül érkeztek, amikor már fillérekért megszerezhették napi betevőjüket.
Kapcsolódó: A falvakból sok fiatal lány szegődött el cselédnek Budapestre a legnehezebb munkákat is ők végezték.
