Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Reakciós papírhalmozás, papírhiány, a sajtószabadság fenntartása: erre hivatkozott a kommunista irányítás alatt álló minisztérium, amikor úgy döntött, hogy a vele nem teljesen azonos eszmeiséget valló lapok számára korlátozza a papírhoz való hozzáférést. A tucatnyinál is több újságból alig pár élte meg végül az 50-es éveket, és azok is igazodtak a korszellemhez.
Papírbotránynak is nevezték 1945 után azt az időszakot, amikor az újságok alapanyag híján nem, vagy egyre kevesebb oldalon, csökkentett példányszámban jelenhettek meg a kiadványok. Ugyan a háború végén gazdasági válságba került Magyarország megtehette volna, hogy továbbra is szabad utat biztosít az akkoriban működő lapoknak, a cenzúra egy igencsak különös formáját választotta a Tájékoztatásügyi Minisztérium.
A furcsa nevű minisztérium 1945-48 között élet-halál ura volt a magyar sajtót tekintve. Bár a regnáló kisgazdapárt adta a mindenkori miniszterét, a hatalom valójában a hithű kommunista delegált, Kállai Gyula későbbi miniszterelnök kezébe került. Az egykori illegális kommunista politikai államtitkárként kapott szerepet a minisztérium életében egy sikeres puccsot követően, melynek célja a korábbi államtitkár, a Magyar Élet Pártjának tagja, Balogh István eltávolítása volt.
Beszüntetett megjelenések, botrány a papír mennyisége miatt
A háborút követő hónapokban hazánk fővárosa a német megszállás és a szovjetek ostroma után lábadozott. A politikai élet meglehetősen zűrzavaros volt ekkoriban, a Vörös Hadsereg itt állomásozó hadosztályai, illetve a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) kézi vezérléssel akadályozott nemcsak minden, a korábbi rendszer restaurációjára irányuló kísérletet, de a demokratikus átalakulás lehetőségeit is. Rákosi Mátyás üzenete egyértelmű volt, amikor a 1945. május 21–22-én tartott országos pártértekezleten ezt mondta:
„Meg kell szerezni a sajtó irányítását. A harc most a sajtó területére tevődik át. Jó fegyver van a kezünkben: a papírkiutalás. A reakciós lapokat ki kell éheztetni.”
Ehhez az első lépést heteken belül meg is tették. A Nemzeti Parasztpárt lapja július 19-én beszüntette a megjelenést, mondván: nem kapták meg a megfelelő mennyiségű papírt a nyomdai munkákhoz. A cél, az Ideiglenes Nemzeti Kormány ellen hangolni a közvéleményt, sikerrel járt, a baloldali lapok össztüze nyomán Balogh István lemondott, a helyét pedig a régi elvtárs, Kállai Gyula vette át.
Sz. Nagy Gábor, a téma kutatójának tanulmánya szerint a mintegy egy hónapon keresztül tartó, úgynevezett papírbotrányhoz vezető folyamatok azonban régebbre, még az 1944-45-ös időszak sajtópolitikájáig vezethetőek vissza.
A magyar újságok ügye ugyanis az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásának pillanatától fontos téma volt a minisztériumokban. Az 1945. január 20-án Moszkvában megkötött fegyverszüneti egyezmény kimondta, hogy bármiféle sajtótermék megjelenése csak a szovjet irányítás alatt álló
SZEB előzetes engedélye lapján lehetséges.
A háború után kezdték cenzúrázni a magyar lapokat
A Miniszterelnökségnek ugyan működött a Sajtóosztálya, de annak tevékenysége arra korlátozódott, hogy a benyújtott lapengedélyeket általában pár havonta összegyűjtve megküldte jóváhagyásra a SZEB-nek. Az elutasított engedélyeket pedig javarészt végül a papírhiányra fogták. De az engedélyezett lapok sem lehettek biztonságban, ugyanis később is monitorozták a cikkek tartalmát, sőt, egy miniszteri rendelettel azt is szabályozták, miként lehet a már működő lapok engedélyét egy-egy cikkre hivatkozva visszavonni. Ez a rendelet már önmagában éles vitákat gerjesztett, hiszen végső soron bármely lapot cenzúrázhattak vele, még a kormánypártok kiadványait is.
A felmerülő problémák nyomán végül arról határoztak, hogy egyes újságok, az egyházi lapok, illetve a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjainak kiadványai kikerülnek a cenzúra alól.
Ebben az időszakban, 1945 februárjának végén mintegy 10 országos kiadvány működött, a fővárosban pedig csak a Szabadság című lap jelent meg, mely eleve a kommunista párt irányítása alatt állt annak ellenére, hogy magát függetlennek mondta. A háború nemrég fejeződött be, az újjáépítésekhez szükséges állapotfelmérés éppen csak megkezdődött, a szovjeteknek azonban fontos volt a sajtó irányítás alá vonása, és erre, mint látni fogjuk, már
1944 telén elkezdtek felkészülni.
Papír nélkül nincs újság
A papírhiány, illetve a papírellátás a korszak egyik sarkalatos kérdése volt, lényegében 1918. óta ezen múlt, kik, mennyit és milyen minőségű, illetve tartalmú lapokat olvashattak. Éppen ezért az afeletti döntés, hogy mely nyomdatermékek kaphatnak papírt, nemcsak gazdasági, de
politikai döntés is volt az 1900-as években.
Míg az első világháború előtt Magyarországon összesen tizenhét, kifejezetten papír előállítására szakosodott gyár működött, mégis papírimportra volt szükség, pedig az erdőgazdálkodásnak köszönhetően nyersanyagban sem volt hiány. A háború után csak két gyár, a diósgyőri és a nagymarosi maradt használható állapotban a megcsonkított Magyarország területén.
Bár több papírgyárat is építettek ezt követően, és számuk a második világháború kezdetére tízre nőtt, a papírhiány továbbra is csak import segítségével volt orvosolható. Nemcsak megsemmisült a harcok során az alapanyag, de a papír elkészítéséhez szükséges gépeket
a szovjetek le is foglalták,
majd igen jó taktikai érzékkel átadták azokat a Magyar Kommunista Párt helyi szervezeteinek. Nagy Imre, a kommunista párt politikusa az Ideiglenes Nemzeti Kormány első, 1944. december 23-án megtartott minisztertanácsi ülésén kifejtette, hogy a sajtószabadság biztosítása céljából innentől nincs szükség központi papírelosztásra. A lapoknak tehát maguktól kellett beszerezni a nyomtatáshoz szükséges papírt. A hangzatos ötlet valóban jelenthette volna a piaci versenyre való átállást, ha nem lettek volna a papírgyárak már eleve lefoglalva.
A mozgásukban nem korlátozott kommunista káderek elindultak, hogy a rejtett papírkészleteket is felkutassák,
mindeközben a miniszterek igyekeztek visszaszerezni a szovjetek által lefoglalt papírkészletet. A papír léte, vagy éppenséggel nem léte központi kérdéskörré vált. 1945. februárjának végétől a fellelt papírkészleteket hivatalos úton kellett bejelenteni, a papírelosztás végleg a kormány hatáskörébe került, azonban ez sem vezetett megoldásra, csak Balogh lemondatásához, és Kállai pozícióba helyezéséhez. Ennek közvetlen előzményeként a Nemzeti Parasztpárt főtitkára napirend előtti felszólalásában jelentette be, hogy a párt központi lapja,
„a Szabad Szó kénytelen beszüntetni a megjelenését a papírhiány miatt,”
másnaptól nem jelenik meg. Ugyanezen a napon a kisgazdapárti Kis Újságot kivéve az összes politikai lap, többek között a Szabad Szó, a Szabad Nép és a Népszava is címlapon hozta a parasztpárti sajtó kiáltványát, illetve követeléseiket a papírelosztással kapcsolatban. Vádolták a kormányt, Baloghot és a Neményi Papírgyárat is, hogy
„szabotázzsal akarja megzavarni a demokrata Magyarország termelési rendjét.”
Összehangolt támadás indult a nyomda ellen
A gyárban viszont hiába termeltek elképesztő mennyiségű, több száz tonna úgynevezett rotációs papírt a lapok számára, annak egy jelentős részét azonnal legfoglalták a szovjetek háborús jóvátételként. A baloldali lapok pedig a paíprhiányra hivatkozva a gyár államosítását követelték, hangjuk pedig országszerte hallhatóvá is vált, hiszen ezek a kiadványok pont a kellő mennyiségű papírt kapták meg a megjelenéshez.
A SZEB pár nappal később a lefoglalt mennyiségből hangzatos szalagcímek mellett visszaajándékozott több tonnányit a kormánynak, az érintett nyomda vezetőjét árdrágítás címén bebörtönözték − bár állítólag nem kapott komoly büntetést, a tényleges államosítások megkezdéséig igazgatóként tevékenykedhetett a papírgyárban.
3 napnyi nyomdaszünetet követően ismét megjelent a végleges megszűnéssel riogató Szabad Szó is,
azonban azt is sikerült az akcióval elérni, hogy ettől kezdve az Államrendőrség felügyelte és ellenőrizte a nyomdákat. A lapok terjedelmét, majd megjelenését is korlátozták, volt, ami annak ellenére, hogy eredetileg napilapként kapott engedélyt, csak heti egyszer kerülhetett az újságosbódékba. Végül csak az egyeduralomra törő kommunista párttal mindenben egyetértő újságok maradtak talpon, az akkoriban bulvárnak nevezett, politikamentes, akár bűnögyekkel, akár kulturális témákkal foglalkozó lapok egymás után szűntek meg a 40-es évek utolsó évében. (Címlapképünk forrása: Fortepan / Lugosi Szilvia)
A kommunista hatalomátvételnek megágyazó, úgynevezett kékcédulás választásokról ide kattintva olvashatsz.
