Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Samuel Beckett több mint húsz év együttélés után szánta rá magát a házasságra, amikor szeretője felajánlotta: odaköltözik hozzá Párizsba.
1938. január 6-án Samuel Beckett, a tehetséges, pályakezdő író a barátaival moziba ment. Már hajnal felé járt, amikor Párizs egyik külvárosából hazaindult, a Porte d’Orléans-nál azonban elé ugrott egy nehézfiú. Pénzt követelt, de Beckett ingerülten elrántotta a karját, és a földre lökte a támadót, aki felugrott, előrántott egy bicskát, és Beckett mellkasába döfte. A 32 éves Beckett a földre roskadt, elsötétült előtte a világ: súlyos, életveszélyes sérüléseket szenvedett, megsérült a szíve és a bal tüdeje, és csak barátainak köszönhette, hogy még időben kórházba került.
Anyja miatt költözött Párizsba
A jómódú ír családból származó Beckett már három hónapja Párizsban élt az eset idején, ahová, kis túlzással, szigorú édesanyja elől menekült. May Beckett mindenáron azt szerette volna, ha fia az írói hivatás helyett biztos megélhetést nyújtó foglalkozást választ. Sérelmezte, hogy Samuel nem fogadta el alma matere, a dublini Trinity College állásajánlatát – Beckett viszont attól félt, hogy az íráshoz számára elengedhetetlen szabadságról tanárként le kell mondania. Akkor már évek óta segédkezett az agg James Joyce-nak; vele való kapcsolata akkor romlott meg, amikor az író lánya, Lucia beleszeretett, Beckett viszont nem viszonozta az érzelmeit.
„Nem tudom, uram. Sajnálom”
Amikor Beckett a kórházban feküdt, Joyce félretette korábbi sértettségét: kifizette fiatal barátja különszobáját, sőt, beszerzett egy olvasólámpát is, hogy pártfogoltja a kórházban is dolgozhasson Murphy című regénye korrektúráján. Beckettet, ahogy az ilyenkor lenni szokott, rendőrök látogatták meg a kórházban, s az író a neki mutatott fényképekről azonosította támadóját, egy Prudent nevű stricit, akit korábbról már ismert.
A bíróságon, amikor megkérdezték, miért támadta meg az írót, Prudent így válaszolt: „Nem tudom, uram. Sajnálom.”
Ez a két rövid mondat akarva-akaratlan beleégett Beckett elméjébe; s későbbi munkáiban a létezés és az emberi cselekedetek értelmetlenségével küszködő hősei hasonlóan semmitmondó válaszokat adnak az élet nagy kérdéseire. Végül úgy döntött, nem emel vádat támadója ellen.
Javíthatatlan pesszimista
Az életveszélyes támadást megelőző időszakban Beckett súlyos szorongással és hipochondriával küzdött, ami miatt évekig járt a neves Tavistock Klinikára pszichoanalízisbe. Amikor azonban kis híján belehalt a támadásba, paradox módon javulni kezdett a lelkiállapota, bár az optimizmus azért továbbra sem volt jellemző rá: amikor egy barátjával együtt, ragyogó napsütésben tett egy sétát Londonban, és az illető megjegyezte, hogy „ez olyan nap, amikor az ember örül annak, hogy él”, Beckett szűkszavúan annyit felelt: „Ezt azért nem mondanám.” Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a motivációs trénerek egyik kedvelt idézete is tőle származik:
"Próbáld újra, bukj el újra! Közelebb jutsz."
Peggy és Suzanne
A Beckettet írt támadásról az újságok is írtak. Peggy Guggenheim, akivel Beckett rövid, ám annál szenvedélyesebb viszonyt folytatott, azonnal a kórházba sietett, és így tett Beckett egy régi ismerőse, Suzanne Deschevaux-Dumesnil is. Suzanne-nal az 1920-s években közel álltak egymáshoz: együtt teniszeztek, és talán laza kapcsolat is szövődött közöttük, ami a baleset után újraéledt. A viharos jeleneteket rendező Peggyvel szemben az ápolónői végzettséggel rendelkező, zongoraművész Suzanne szelíd természetű, érzékeny nő volt, meggyőződéses baloldali, aki Beckett-tel együtt részt vett a francia ellenállásban.
Menekülés a Gestapo elől
Az író ugyanis a támadás és a második világháború kitörése után is Franciaországban maradt.
„Inkább Franciaország háborúban, mint Írország békében”
– vélekedett, majd egy évvel később csatlakozott a francia ellenálláshoz: információkat küldött a nácikról Nagy-Britanniába. 1942 augusztusában árulás következtében Beckettnek és Suzanne-nak menekülnie kellett a Gestapo elől. A Roussilonba tartó, 700 km-es út java részét éjjel, gyalogosan tették meg; nappal pajtákban, szénakazlakban vagy az erdőben elrejtőzve aludtak. Valószínűleg ez az vándorlás (is) ihlette Beckett leghíresebb darabját, a Godot-ra várvát, amit egyébként, művei többségéhez hasonlóan, franciául írt, majd visszafordította angolra.
Samuel Beckett és a nők: Pamela és Barbara
Az 1940-es évek második felétől kezdve Suzanne volt Beckett ügynöke és menedzsere. A Godot-ra várva sikere is részben neki is köszönhető: addig küldözgette a kéziratot, amíg meg nem találta a rendezőt, aki hajlandó volt színpadra vinni. Ennek ellenére Beckett több viszonyba is belebonyolódott az évek során. 1953-ban ismerkedett meg az amerikai Pamela Mitchell-lel, aki beleszeretett az íróba. Beckett először lelkesen, majd egyre kiszámíthatatlanabbul írta leveleit a nőnek – ebben minden bizonnyal közrejátszott hozzá nagyon közel álló bátyja betegsége, majd halála is.
A nála húsz évvel fiatalabb, özvegy fordítónővel, Barbara Bray-jel az 1950-es évek végén, Londonban ismerkedett meg. Munkakapcsolatuk hamar bensőséges, személyes viszonnyá fejlődött, s amikor Barbara 1961-ben elveszítette állását a BBC-nél, úgy döntött, Párizsba fog költözni, hogy minél több időt szerelme társaságában tölthessen.
Felvetette azt is, hogy házasodjanak össze, Beckett viszont megriadt ettől a lehetőségtől.
1961-ben, 55 évesen végül valóban megnősült, de nem Barbara Brayt vette el, hanem az immár 61 éves Suzanne-t. A titkos esküvőre az angliai Folkstone-ban került sor. Barbara ennek ellenére nem szakította meg a kapcsolatot az íróval: sőt, két lányával együtt Párizsba, az író szomszédságába költözött, és gyakori vendég volt Beckett Ussy-sur-Marne-ban található házában is, amikor a feleség elunta a vidéki életet.
Nobel-díj: „Micsoda katasztrófa!”
Amikor 1969-ben felhívták, hogy neki ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat, a Beckett-házaspár éppen Tunéziában tartózkodott. A telefont Suzanne vette fel, s a legenda szerint a hír hallatán felkiáltott:
„Micsoda katasztrófa!”
Beckett ugyanis nem szerette a nyilvánosságot, az elismerést sem vette át személyesen; az összeget pedig a dublini Trinity College-nak adományozta. Suzanne, annak ellenére, hogy tudott Barbarától, élete végéig az író mellett maradt. 1989 júliusában hunyt el; Beckett fél év múlva, 1989 decemberében követte.
Ha szívesen olvasnál egy másik Nobel-díjas író házasságáról is, ezt a cikket ajánljuk.
