Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Gyulai Pál, a 19. század szigorú és mindenható kritikusa nem szívelte a női irodalmat. Petőfi munkásságának első méltatóját megigézte a költő özvegye, de miután Szendrey Júlia máshoz ment feleségül, Gyulai „csekély tehetséggel bíró beszélyírónőnek” nevezte – és feleségül vette Júlia húgát.
1850. júliusának elején egy köpcös, 24 éves fiatalember látogatott el Garay János költő pesti lakásába. Nem biztos, hogy a Garay iránt érzett tisztelet vezette: sokkal inkább az immár két éve özvegyen élő Szendrey Júlia érdekelte a fiatal Gyulai Pált. Júlia ugyanis – miután kétségbeesetten próbált Petőfi nyomára bukkanni – a baráti házaspár pesti otthonában lakott egy ideig.
"Ne gondold, hogy én talán szerelmes vagyok"
Az özvegy mély benyomást gyakorolt a jogász végzettségű Gyulaira, aki a kolozsvári református gimnázium költészettanári pozícióját hagyta ott az 1848-as forradalom idején. Szendrey Júliával való megismerkedése idején cikkeket írt a pesti lapokba, bevételeiről pedig a Teleki család házitanítójaként gondoskodott. A Garayéknál tett látogatás után lelkendezve írta egyik barátjának: „Beszéltünk mindenről, a költészetről, férjéről, Sandról, Byronról, vitatkoztunk a nőkről, férfiakról, nevettünk egymás ötletein, aztán érzelegtünk, hogy gúnyolódjunk. Nem csodálkozom, hogy Petőfi oly ábrándosan s mondhatni őrülten szerelmes volt bele.
Különös nő s hogy férje nem ugyan reá vonatkozó szavaival éljek, jó, szép mint egy angyal, s elmés, mint az ördög.”
Gyulai ezután sietve leszögezte: „De mindezekből ne gondold, hogy én talán szerelmes vagyok”.
Szendrey Júliának nem kellett Gyulai Pál
Pedig felettébb valószínű, hogy Szendrey Júlia kisugárzása és sziporkázó elméje megigézte Gyulait is. Petőfi özvegye azonban a legkevésbé sem vágyott új hódolóra: éppen törökországi útját készítette elő; ugyanis a szárnyra kapott híresztelések szerint Petőfi Bem Józseffel együtt oda menekült a szabadságharc bukása után. Útlevélért kilincselt, de nem járt sikerrel; ellenben jó hírnevét kikezdte, hogy nőként, egyedül próbálta érvényesíteni akaratát a császári tisztekkel szemben. Az özvegy, mint ismert, végül nem látott más utat, mint hogy ismét férjhez menjen: választottja, Horvát Árpád mellett valószínűleg nyugalmat és biztonságot remélt. (Arról, hogy ez mennyire nem valósult meg, itt írtunk részletesebben.) Talán ebbéli keserves csalódása ihlette azt a versét, amit húgához, az akkor 18 éves Szendrey Máriához írt 1856-ban:
Ne óhajtsd a nyarat,
Örülj tavaszodnak,
Mert a nyári naptól az élet virági
Oly hamar elnyílnak.
Érd be a bimbóval,
Ne vágyd virágzását,
Közel hervadása a kinyílt virágnak
S fáj látni hullását.
"Gyalázatos nő"
A Júliához igencsak vonzódó Gyulai Pált lesújtotta, amikor megtudta, hogy a nő ismét férjhez ment. „Ah asszonyok! Tépd el levelemet, melyben Petőfinéről írtam” – írta Szász Károlynak. „Mind hazugság az, s én szégyellem a gondolatot, az érzést, mely ez asszony védelmére és becsülésére támadt lelkemben.” Gyulai ezután beszámolt Garayéknál tett utolsó látogatásáról, amikor a szobalány arról tájékoztatta, hogy „Petőfiné a Horvát Árpád szállásán lakik”. Gyulai ott meg is találta Júliát, aki azonban „nem a legszívesebben” fogadta, és elmondta, hogy július 20-án összekötötte az életét az irodalomtörténész Horváttal.
„Sajnálom, hogy én vagyok az első vendég, a nem boldog ember, mint amilyen én is vagyok, rossz ómen”
– felelte erre sértődötten a fiatalember, aki ekkor már teljesen másképp látta Júliát, mint az első találkozáskor: „Utálatos volt e nő és istenkáromlás sima beszéde”. Elköszönt a friss házasoktól, és csak barátjának írt levelében írt arról a kínzó gondolatáról, miszerint Júlia, a „gyalázatos nő” éjjel meglátogatott egy osztrák tábornokot, hogy könnyebben jusson útlevélhez.
Júlia húga lett a felesége
Gyulai tehát kénytelen volt lemondani arról, hogy Szendrey Júlia második férje legyen – volt azonban egy másik Szendrey-lány is a látókörében, mégpedig Júlia tíz évvel fiatalabb húga. Szendrey Mária igen vonzó jelenség lehetett: a Hölgyfutár 1857-ben az „Urak harmadik bálja” legszebb résztvevőjeként említette, amint az a Szendrey-család kiváló ismerője, Gyimesi Emese irodalomtörténész tanulmányából kiderül. Az addigra már ismert és elismert kritikus Gyulai sokszor tett látogatást a Szendrey-család Alsódunasor utcai lakásán, s későbbi leveleiben is emlegette szerelme ablakát, a közeli vásárteret és a boltot, ahol jegygyűrűt vett neki. Végül 1858-ban vezette az oltár elé a nála 12 évvel fiatalabb, húszéves Szendrey Máriát.
"Kedves, jó kis fekete kéményseprő" vagy szigorú ítész?
Gyulai nem volt éppen daliás férfi. Kortársa, Eötvös Károly így írt róla: „Milyen magas lehet ő? Úgy hiszem, százötvenöt centiméternél nem magasabb. A franciák bevennék katonának, a poroszok nem. (…) Hanem hát ő nem tegeződik minden pitty-potty emberrel.
Nem is érzeleg és nem is pajtáskodik senkivel, hanem ehelyett vitába keveredik mindenkivel, s vita közben csak egyetlen megszólítás illik hozzá komolyan: »Gyulai Pál úr«.”
A pár Kolozsvárott telepedett le: Gyulai ismét állást vállalt a Református Kollégiumban, Szendrey Mária pedig Farkas utcai tanári lakásukban – Madách szavaival élve – a „felmagasztosult női ideál” szerepét töltötte be. Barátaik, ismerőseik sokszor látogatták őket, Mária élvezte a háziasszonyi szerepet, férjét „kedves, jó kis fekete kéményseprő”- ként emlegette leveleiben, Gyulai pedig verseket írt Marihoz:
Nem vagy velem, veled vagyok!
Hiába álom, éjtszaka,
Ott ég szemednek csillaga,
Ott ég, virraszt és mosolyog.
Három gyermekük született (Aranka, Kálmán és Margit), Gyulai gyerekverseket (Bölcsődalok) írt, idővel azonban visszavágytak a fővárosba, így 1862-ben Pestre költöztek. Gyulai Arany János mellett szerkesztette a Szépirodalmi Figyelőt, továbbra is írta éles kritikáit, és a pesti evangélikus gimnáziumban tanított.
1866-ban azonban tragédia sújtotta a családot: a mindössze huszonnyolc éves Szendrey Máriát egy nap alatt elvitte a kolera.
Gyulai soha nem nősült meg többé. Az irodalomnak szentelte az idejét, és számtalan elismerésben volt része: tanszékvezető egyetemi tanár, a Kisfaludy Társaság elnöke, nagy befolyású szerkesztő lett, aki sokat tett azért, hogy Petőfi költészete elfoglalja a méltó helyet a magyar irodalomtörténetben. Elismerte Jókait, és keményen kritizálta a Petőfi-utánzó fűzfapoétákat – és a nőírókat.
"Csekély tehetségű" nőírók és a mérges kis Gyulai Pál
Talán nem véletlen, hogy 1858-ban, épp sógornője Andersen-fordításai kapcsán írt a „csekély tehetségű” nőírókról: „Nők még sohasem törtek új pályát sem irodalomban, sem művészetben, egyetlen nagy eszmével sem vitték előbb a tudományt, s nem is fogják soha.
A nők képtelenek a fáradságos és szigorú absztrakcióra, a mélyen ható analízisre.
Hiába csalják magukat, ők szerelemre, szeretetre, ragaszkodásra vannak teremtve, egész a sírig betölthetetlen űrt éreznek szíveikben, az eljátszott boldogság szüntelenül kísérni, üldözni fogja őket. Talán küzdeni fognak, talán összeszedik egész erejüket s kivonják magukat az örvényből. Nincs menekülés, el kell veszniök.”
Idős korában az irodalmi élet hajdani ura nem tudta befogadni az újabb irányzatokat; indulatos, szigorú személye azonban ekkor inkább már tragikomikusnak tűnt. „Mérges kis Gyulai Pál”-ként emlegették, s egy fennmaradt anekdota szerint még a halálos ágya mellett bánkódó gazdasszonyára is így mordult rá: „Ne érzékenykedjék! Hiszen egyszer mindenkinek meg kell halnia!” Gyulai Pál 83 éves korában, 1909-ben hunyt el. (Borítókép: Hirsch Nelli rajza Szendrey Máriáról. Vasárnapi Újság, 1895)
Ha érdekel, hogyan lett Ady barátjából az irodalmi élet legbefolyásosabb alakja, ezt a cikket ajánljuk.
