Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A 19. század végén és a 20. század elején az úriemberek közötti konfliktusok elintézésének megszokott módja volt a párbaj. De ki számított úriembernek, és milyen konfliktusokat szerettek volna így megoldani a történelem során? Múltidéző cikkünkből kiderül.
„Úriember nem párbajozik temetőben. Tiltja a törvény, hovatovább ízléstelen is. Kocsmák hátsó udvarán szabad, vakvágányok töltése mentén szintúgy, vagy erdőszélen, de leginkább katonai lovardában. No de temetőben? Ráadásul a Kerepesiben, amit Kossuth temetése óta bővíteni szükségeltetett, úgy megjött a pesti kedve ahhoz, hogy Apánk mellett térjen végső nyugovóra. Csakis egy zugfirkász lehet olyan megátalkodott, hogy kigúnyolja a holtak emlékét.”
A fenti sorok Huszti Gergely nemrégiben megjelent, Grand Hotel Hungária című regényének nyitó mondatai. A 20. század elején játszódó regény egy politikus és egy politikusból lett újságíró közti párbajjelenettel indul: százhúsz évvel ezelőtt a nézeteltérések feloldásának megszokott (ámbár hivatalosan tiltott) módja volt a párbaj.
"Nem vérszomjból, nem dühből keresik a párbajt"
A párbajnak meghatározott kódexe: koreográfiája, szabályai és résztvevői voltak. És bár Mária Terézia 1752-ben betiltotta, a gyakorlatban a tiltást sem a hatóságok, sem a becsületüket így helyreállítani kívánó férfiak nem vették komolyan. Jókai például így írt az Egy magyar nábobban: „Egyszóval, mikor a felek nem vérszomjból, nem dühből keresik a párbajt, hanem kénytelenek azt előidézni, hogy szívök erejét, véleményük tartósságát a halál kapuja előtt is bevallják; rendesen ilyenkor szoktak a párbajsegédek pisztolyt adni a vívók kezébe. Azok hidegvérrel fognak eszmélni, mindegyik el van határozva magát kitenni a lövésnek, de ellenfelére nem lőni.
A párbaj végződik nemesen, férfiasan. Az illem kívánatainak elég van téve, a sérelmes kérdés eltemettetik, s azt többé előhozni nem szabad.”
A párbaj után tehát illett a korábbi sérelemre fátylat borítani. De nem minden párbaj végződött megbékéléssel, és a dolog természetéből adódóan az is megesett, hogy valaki nem élte túl az összecsapást. Ha valaki a párbaj során megölte ellenfelét, még a 20. század elején is legfeljebb néhány évnyi fegyházbüntetésre számíthatott, miközben ha egy kocsmai verekedés halállal végződött, az elkövetőt szigorúan büntették.
Magyar párbajhősök
Az ügyes párbajozók könnyen legendás hőssé válhattak. A magyar párbajtörténelem megemlékezik Thury Györgyről, aki „hatalmas erejű, nagy testű, szép arcú férfiú” volt, legendás párbajhős, akinek híre még a törökökhöz is eljutott. Kortársai szerint több mint hatszázszor (!) került ki győztesen a kardviadalokból, „magyar Cid”-ként, dunántúli oroszlánként emlegették – egészen addig, amíg a törökök 1571-ben tőrbe csalták és megölték. A későbbiekben Forró Elek, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc honvédezredesének volt hasonló híre:
„Megszámlálhatatlan sok párbaja volt s azokban mindig győzedelmeskedett. Soha ki nem hítt senkit, de ha kihívták, nem kerülte a párbajt.
S a vas óriásnak mintha csak gyöngéd szive lett volna, ellenfelét párbajban soha nem ölte meg” – írja róla a Szinnyei-féle lexikon.
Párbajozó úriemberek
De miért volt más megítélése a párbajnak, mint egy kocsmai verekedésnek? A válasz a társadalmi berendezkedésben keresendő: kizárólag úriemberek párbajozhattak. Azt, hogy kit tartottak úriembernek, több tényező döntötte el: Novák Béla A párbajozó úriember című, könyv alakban is megjelent PhD-dolgozatából kiderül, hogy a cím egyrészt származás alapján „öröklődött”, másfelől viszont számított az iskolai végzettség és a foglalkozás is. Ha egy gróf kétkezi munkával kereste a kenyerét, félő volt, hogy kiesik az úriemberek közül.
Egy vagyonos parasztgazda azonban akkor sem számított úriembernek, ha jobb anyagi körülmények között élt, mint egy lecsúszott dzsentri.
Az iskolai végzettséget is figyelembe vették, de az arisztokratáktól senki nem kívánta meg, hogy igazolják a végzettségüket. A kérdés eldöntése akkoriban sem ment mindig könnyen: ha kételyek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy az illető úriember (és így párbajképes)-e, becsületbíróságot hívtak össze, ami tisztázta a kérdést.
Mivel a párbaj és az úriemberség szorosan összekapcsolódott, a megfelelő időben a megfelelő ember kihívása párbajra akár a társadalmi felemelkedést is szolgálhatta.
Noha el lehetett állni a párbajtól, azaz lehetett a kihívásra nemet mondani, a gyakorlatban ez nemigen volt szokás. Sőt: az úriemberek egyik legfontosabb fóruma, a kaszinó kizárta azokat a tagokat a soraiból, akik nem vállalták a párbajt – akkor pedig az illető búcsút mondhatott a társadalmi felemelkedésnek.
Politikusok tekintélyét is helyreállíthatta
A 20. század elején a sajtóban gyakran feltűntek hírek párbajozó politikusokról. Ez sem feltétlenül az illető heves vérmérséklete miatt alakult így: „A párviadal alkalmas eszköznek bizonyult arra is, hogy bizonyos politikusok megingott tekintélyét helyreállítsa. Egyes kínos ügyek napvilágra jötte után, az érintett személyek a legtöbbször párbaj útján igyekeztek reparálni megingott becsületüket” – írja Novák. Bánffy Dezső báró, aki 1895 és 1899 között Magyarország miniszterelnöke volt, többször is párbaj közelébe került, ám azt segédei (például a honvédelmi miniszter) rendre elsimították vagy megvívták helyette.
Tisza István, az első világháborús évek miniszterelnöke viszont többször kiállt ellenfelei, például Károlyi Mihály ellen. Károlyi 1913 szilveszterének estéjén nem fogadta Tisza köszönését: „Jobb, ha nem ismerjük egymást” – mondta, amivel vérig sértette politikustársát. A párbajra Rákossy Gyula vívótermében került sor, Clair Vilmos Magyar párbaj című kötete szerint „a párbajozók irtózatos erővel támadtak”, aminek jobbára Károlyi látta kárát: Tisza tizenhét helyen megsebesítette, végül a könyökére mért vágással pedig harcképtelenné tette. Hat nappal később Tisza ismét párbajozott, ezúttal Széchenyi Aladár gróffal, akinek fejsérülést okozott. Fél év múlva pedig a Károlyi-párbaj egyik segédjével, Pallavicini György őrgróffal küzdött meg, s mindketten könnyű sérüléseket szenvedtek.
Írók becsülete
Nemcsak vitézkedő katonatisztek és a becsületüket féltő politikusok párbajoztak, hanem írók is. 1845-ben Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője párbajt vívott a konkurens Honderű szerkesztőjével, Nádaskay Lajossal, mondván, hogy sértő stílusban írt róla. Jókai Mórt pedig Bulyovszky Gyula hírlapíró hívta ki, akinek feleségéről, Szilágyi Lilla színésznőről sértő hangvételű cikk jelent meg Jókai élclapjában, az Üstökösben. Jókainak volt egy másik, pisztollyal vívott párbaja is, Pulszky Ferenccel, mindketten sértetlenül megúszták. Az író kortársa, Gyulai Pál Tóth Kálmán költővel vívott párbajt.
Az anekdota szerint a lábon lőtt Gyulai így szólt a párbaj után ellenfeléhez: „Lőni, azt tudsz, Kálmán, de verset írni nem!”
Herczeg Ferenc író egy bálon szólalkozott össze egy katonatiszttel, aki párbajra hívta. Az író kardjával halálosan megsebesítette az illetőt, aki a helyszínen életét vesztette, Herczeg pedig három hónapig a váci fogház vendégszeretetét élvezte, ahol megírta első regényét.
Ady és egy színházi szék
Ady Endre sem maradhatott ki párbajozó íróink közül: még ifjúkorában, debreceni hírlapíróként került bajba, amikor a színházban elfoglalta, majd többszöri felszólításra sem engedte át helyét a zsöllye jogos tulajdonosának, egy földbirtokosnak. A párbajt karddal vívták, Adyn esett egy karcolás, de a felbőszült földbirtokos saját magát is megsebesítette. Végül a bíróság mindkettejüket néhány nap letöltendő fogházbüntetésre ítélte. Bizonyára eszébe jutott ez az eset, amikor évekkel később az alábbi verset írta:
Bajvivás volt itt: az ifju Minden
Keresztüldöfte Titok-dárdával
Az én szivemben a Halál szivét,
Ám él a szívem és él az Isten.)
Míg a 19–20. század fordulóján Magyarországon olyan magas volt a párbajok száma, hogy egyesek „párbajmániáról”, „párbajpestisről” írtak, az első világháború alatt, amikor a férfiak számát megtizedelte a lövészárkokban folyó harc, alig támadt valakinek kedve párbajozni. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1917-ben eltiltotta a katonatiszteket a párbajozástól, de végleges és általános erejű törvény csak 1923-ban született erről Magyarországon. (Borítókép: Fortepan / Révész György / Markovics Ferenc )
Ha részletesebben is olvasnál Herczeg Ferenc életéről és az említett párbajról, ezt a cikket ajánljuk.
