A nulla, mint szám, ma teljesen természetes része az életünknek. Gondolkozás nélkül használjuk, amikor beírunk egy telefonszámot vagy bankszámlaszámot. Ez a látszólag egyszerű szám ugyanakkor az emberiség egyik leglassabban megszülető találmánya volt.
A „semmit” számmá alakítani nemcsak furcsa gondolatnak tűnt az ókorban, hanem sokáig egyenesen felfoghatatlannak számított.
Így született meg a nulla, mint matematikai szám
Az első számrendszerek több mint ötezer éve, a sumer civilizációban jelentek meg. A sumerok és később a babiloniak már komoly, hatvanas alapú számolási módszert használtak, de a nulla ekkor még nem létezett valódi számként. A babiloni írástudók ugyan jelezték, ha egy helyi érték üres volt, de ez még csak egy „lyuk” volt a számok között.
Később a kínaiak és a görögök nagyon fejlett matematikát dolgoztak ki, mégsem ismerték a nullát. A maják már használták a naptárukban, de csak helykitöltőként, nem általános számként.
A valódi áttörés Indiában történt a 7. században
Brahmagupta volt az a matematikus, aki elsőként írta le a nulla működésének szabályait. Rámutatott, hogy ha egy számhoz nullát adunk vagy veszünk el, az érték nem változik.
Bár ez ma magától értendő, de akkor merész új gondolat volt.
Később az arab tudós, Muhammad ibn Musa Al-Khwarizmi már algebrai egyenletekben is használta a nullát, és munkái Európába kerülve elterjesztették a modern számrendszer alapjait.
A kontinensen végül Leonardo Fibonacci itáliai matematikus tette igazán népszerűvé az arab számjegyeket, köztük a nullát. Ezek hatékonyabbak és könnyebben kezelhetők voltak, mint a római számok, ezért a kereskedők, majd a tudósok is gyorsan átvették őket. Innentől kezdve a nulla kulcsszereplővé vált, nélküle Newton és Leibniz nem tudták volna létrehozni a modern matematikának azt az ágát, amely ma a legtöbb tudományos számítást lehetővé teszi.
Olvasd el a következő cikkünket, amiben arról írtunk, hogy mely tudósok nem voltak jók matematikából.
