Ha a száz évvel ezelőtti Budapestre csöppennénk, ugyanúgy vásárolhatnánk friss libatöpörtyűt a vásárcsarnokból vagy halat a piaci kofáktól, és háziasszonyként ugyanúgy panaszkodhatnánk a drágaságra vagy az áru minőségére, mint manapság. De gyarmatáru-kereskedőt, fűszerest, szatócsboltot már jó néhány évtizede hiába keresnénk a főváros utcáin – pedig régen bizonyos árucikkeket csak náluk lehetett beszerezni.
Mielőtt Budapest világvárossá vált volna, a háziasszonyok a főzéshez szükséges alapanyagokat valamelyik piacról szerezték be, egyéb árucikkekért pedig az úgynevezett szatócsboltokba vagy krájzleros boltokba küldték a cselédet. Ezekben az aprócska üzletekben volt minden: zsírosbödön és cérnaspulni, sós hering és faggyúgyertya, süvegcukor és savanyú káposzta, krumplicukor és üveggolyó, a pulton pedig színes nyalókák és selyempapírba csomagolt cukorkák kellették magukat.
A piac és a szakácsnők pletykái
A „hagyományos” piacok és a szatócsboltok népszerűsége azonban a századforduló idején leáldozott: átvették helyüket a vásárcsarnokok és az elegáns fűszer-csemege üzletek. 1897 február 16-án megnyílt a budapestiek számára a Fővámház melletti Központi Vásárcsarnok, és ugyanezen a napon nyitotta meg kapuit a hálózat többi tagja: a Rákóczi téri, az István téri, a Hunyadi téri és a Széchenyi (ma: Hold) utcai vásárcsarnok. Ezzel párhuzamosan tucatnyi, a közelben található „hagyományos” piac szűnt meg, bár a változásnak nem mindenki örült:
„Mindazon tereken, amelyeken most olyan testvéries egyetértésben bűzöl a csirke, lúd, kacsa, pulyka, hagyma, romlott gyümölcs, s tojás meg az a sok szép hal, ha mind e tér zölden és tisztán fog virulni, ugyan hol fogják gazdaasszonyaink hallani a szakácsnők pletykáit?”
– tette fel az aggasztó kérdést báró Podmaniczky Frigyes.
Májas hurka, parasztsonka, friss retek
A Garay térre például 1931-ben épült meg a fedett piac, előtte úgynevezett „hideg piac” működött ott. „Itt volt elkerített helyük a vidéki hentesmestereknek, akik a legkülönbözőbb inyencfalatokkal kedveskedtek a pesti polgároknak. Volt füstölt oldalasuk, parasztsonkájuk, parasztszalonnájuk, és árusították az ételek fejedelmét, a rizskása nélküli májashurkát” – írta a Budapesti Hírlap 1936-ban. „A pestkörnyéki hentesek kora reggelenként jól megrakott kocsikon érkeztek a piacukra, ahol ponyván árusították költeménybe illő remekeiket” – ecsetelte a lap az árusítás hajdani körülményeit.
A piacokon már hajnalban „ott piroslik, fehérlik a friss retek és zöldül a petrezselyem. Már kezd benépesülni a piac és a falusi szekerek egymás után teszik le a vajat, túrót, csirkét és egyéb élelmiszereket áruló asszonyokat.” Kora reggeltől késő délutánig tartott a vásár, aki későn érkezett, olcsóbban megúszta (hiszen a kereskedőnek nem volt érdeke, hogy nyáron, a nagy melegben a romlandó áruk, például a tejtermékek rajta maradjanak), de előfordult, hogy ekkor már csak rosszabb minőségű árut talált az illető.
"Harczias" és gúnyos kofák: a vásárlás régen sem volt egyszerű
Gyakran megesett az is, hogy az élelmes kofák nem a saját maguk által nevelt szárnyast vagy saját kertjükben termesztett zöldségeket árulták, hanem – ma úgy mondanánk – jutányos áron megvásárolták hajnalban az árut a vidékről felvonatozó vagy -szekerező gazdálkodótól, majd az ár többszöröséért kínálták azt a pesti úrinépnek. Egy székesfehérvári lap 1901-ben még a kofák típusait is osztályozta; eszerint vannak „harczias”, hallgatag, gúnyos és kedélyes kofák. A lap szerint az első a legelterjedtebb típus: „Kövér, néha sovány. Többnyire idősebb korában jelentkezik a harcziasság jellemző tulajdona, bár egyeseknél már fiatal korukban is kiüt. Két csípője van, ezekre szokta felrakni két, többnyire húsos felső végtagjait. Kedvencz szavajárása: – A teremtésit!” Ami azt illeti, a többi típusnál sem lehetett felemelő élmény a vásárlás; a beszámoló szerint legalábbis ilyen megjegyzéseket kellett eltűrnie annak, aki kofáknál vásárolt:
„Hát én hívtam ide? Mondtam én, hogy tőlem vegyen? Hát ki maga, hát ki vagyok én? Azt a koldus fajzatát…”
Vagy: „Nem is a maga hasának való az. Úri gyomorba fog az menni. Menjen máshoz, vegyen olcsón, mit lopja itt az időt?”
Vidéki kapcsolatok
A háziasszonyoknak arra is volt lehetőségük, hogy a húst, a kenyeret, a kiflit és a tejet házhoz szállíttassák. Sokszor vásároltak nagyobb tételben (például szárazárut, hüvelyeseket, lisztet), de ez azzal járt, hogy időről időre át kellett válogatniuk, szitálniuk és ellenőrizniük a terményeket, hogy nem romlottak-e meg a kamrában. Emellett azok, akiknek vidéken éltek rokonaik, sokszor olcsóbban juthattak élelmiszerhez: egy láda almát vagy körtét akár vonattal is fel lehetett adni; a távol élő rokon pedig sokszor saját alkalmazottjával küldte az élő (vagy már levágott, kopasztott) baromfit, húsféléket, sonkát és kolbászt Budapestre.
Lazac, 24 fillérért
Ha azt gondoljuk, hogy az az árubőség, amit – jobb esetben – napjainkban tapasztalunk, a modern kor eredménye, tévedünk. 1910-ben Budapesten minden különösebb nehézség nélkül lehetett „óriás lazac-heringet” kapni (darabját 24 fillérért), bár nem minden sarkon: vagy a Központi Vásárcsarnokba vagy a Garay téri halcsarnokba kellett elzarándokolni érte. Természetesen nem a polgári úriasszonynak, hanem a cselédnek – hogy aztán a szakácsnő (vagy annak hiányában megint csak a cseléd) elkészítse azt ebédre vagy vacsorára. De olajbogyóhoz, kapribogyóhoz és kaviárhoz is hozzá lehetett jutni.
Ha a háziasszony nem is maga intézte a bevásárlást, a cselédet azért jobbnak látta ellenőrizni. E célból nem ritkán lemérte a húst, amit a lány a hentestől hazacipelt, a pénzt és a visszajárót is ellenőrizte, nemkülönben a kamrában felhalmozott készleteket. A háziasszonyok legnagyobb félelme ugyanis az volt, hogy az alkalmazottak lopnak vagy pazarolnak, amint arra a korszak kiváló ismerője, Szécsi Noémi is rámutat A budapesti úrinő magánélete című könyvében. A zsörtölődés másik állandó forrása az áru minősége és a tarthatatlan drágaság volt – akárcsak manapság.
„Marha, miért nem iszol Gottschlig rumot?”
Ma már senkinek nem jut eszébe, hogy a datolyát, a fügét, a mogyorót, a kávét vagy a kakaót gyarmatárunak nevezze (hiszen a második világháború után a hajdani gyarmatbirodalom végérvényesen a múlté lett), de száz éve a teát, a rumot vagy a különböző fűszereket az úgynevezett gyarmatáru-kereskedőknél lehetett beszerezni. A két világháború közötti időszak ismert reklámplakátja volt az, amelyen egy joviális külsejű úr, szája sarkában szivarcsutkával így szólt az utca gyanútlan emberéhez: „Marha, miért nem iszol Gottschlig rumot?” Ma már nem biztos, hogy egy ilyen reklámkampány eredményes lenne, de Újházi Edének (mivel őt ábrázolta a plakát) elnézték, hiszen köztudott volt, hogy ő mindenkit „marhának” szólít. Gottschligék pedig gyarmatáru-kereskedőként nemcsak rumot, hanem likőröket, gyomorkeserűket, söröket is forgalmaztak – csupa olyasmit, amire egy kiadós ebéd után a szivarszobába visszavonuló férfiaknak feltétlen szükségük volt.
Pálmafás tájak és hívogató tengeröblök
A gyarmatáru-boltok egy idegen, egzotikus világot hoztak el Magyarországra. A kirakatban óriási dobozokat láthatott a kíváncsiskodó gyermekek szeme: „Ezeken a bádogdobozokon színes címkék voltak, s a színes címkéken pálmás tájak, hívogató tengeröblök, hullámok hátán surranó hajók dagadó vitorlákkal, elefántok turbános mahuttal, oázisok felé vonuló tevekaravánok, szélesen mosolygó négerek, barnatestű indus és maláj lányok, húzott szemű, kimonós gésák s más effélék” – olvashatjuk egy visszaemlékezésben. A nagy ünnepek idején, valamint a gyakori (és szinte kötelező) vizitek és zsúrok alkalmával is illett ezekből a különlegességekből felszolgálni a vendégeknek. (Borítókép: Jávor Pál, vélhetően a "Fűszer és csemege" című darab díszletében. Forrás: Fortepan / Fortepan)
Ha szívesen olvasnál még a hajdani cselédek életéről, ezt a cikket ajánljuk.
