Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nőnek lenni a 17. században nem lehetett könnyű: fiatalon kellett házasodni, a férjet a családfő választotta ki a többnyire még gyermek lánynak, utána pedig a jövendőbeli gondjaira bízta.
Hogy ez a gondoskodás mennyire volt a leányzó kedvére, azt nem kérdezte senki, de ha valakit apácák nevelnek, akkor bizonyára megtanulja fegyelmezni magát, és kiszolgálni a férjét. Valami ilyesmi történhetett Sarolta Amália hessen–wanfriedi hercegnővel is, aki, ha nem II. Rákóczi Ferenc felesége lesz, nem is hallunk róla.
Érdekházasságot kötöttek
A képlet elég egyszerű volt: Rákóczinak házasodnia kellett, hogy a család neve fennmaradhasson az örökös révén, Sarolta Amáliának pedig nemigen volt választása, így miután elkészült a házassági szerződés, 1694. szeptember 26-án összeházasodtak a kölni székesegyházban.
Noha Rákóczi elsősorban rokoni kapcsolatai miatt vette el a hercegnőt, hogy megerősítse pozícióját, Sarolta Amália semmiben nem szenvedett hiányt, férje fejedelemnőhöz illő udvartartást biztosított számára. Kezdetben a házasságuk nem volt kifejezetten boldog, ám néhány év alatt összecsiszolódtak, és Rákóczi a börtönben és a száműzetés éveiben már csodálta feleségét.
Gyermekáldás tekintetében a pár sajnos nem volt szerencsés: négy gyermekük közül mindössze két fiúgyermekük érte meg a felnőttkort, ők voltak az utolsó Rákócziak.
A hercegnő a nehéz időkben is kitartott Rákóczi mellett
1701 áprilisában a fejedelmet letartóztatták felségsértés vádjával, és a bécsújhelyi börtönbe zárták. Sarolta Amália ekkor merész döntésre szánta el magát: hogy férjét megszöktesse, lefizette az őrt, és megszervezte Rákóczi kiszabadítását. A férfi álruhában menekült Lengyelországba.
A hercegnő Bécsben maradt a gyerekekkel, ám nem láthatta, nem nevelhette őket. 1706-ban, a béketárgyalások idejére tért vissza, hogy támogassa férjét, aki így írt neki utána:
„Sokban növelte örömömet a reménység, hogy Fenségedet láthatom... Jól tudja, milyen gyöngéden szeretem mindig Fenséged kedves személyét…”
Sarolta Amália még abban az évben távozott Magyarországról, és utána Európa különböző uralkodóinál élt, Rákóczi fedezte a kiadásait. 1711-ben találkoztak egymással utoljára, a fejedelem elhagyta Magyarországot, a hercegnő pedig végül a franciaországi Chasse-Midi zárdába került. Rá ugyan nem vonatkoztak az apácák szigorú szabályai, egyes források szerint még szeretőt is tartott, de megtörték élete tragikus eseményei. Halála váratlanul következett be, vélhetően egy balul sikerült foghúzást követően hunyt el.
Mikes Kelemen a 43. Törökországi levélben emlékezett meg a haláláról:
„A mi szomorúságunknak pedig az az oka, hogy tegnap vettük hírit a fejdelemasszonyunk halálának, aki is Párizsban 18. februarii holt meg 43 esztendős korában. A' való, hogy a fejdelem szívesen bánja, de már egy nagy bútól megmenekedett, mert a fejdelemasszony állapotján mindenkor kelletett búsulni. A' való, hogy igen keveset laktanak együtt, de a kötelesség mindenkor fent volt, és a gondviselésnek meg kelletett lenni, noha a' héjával. A szegény fejdelemasszonynak nagy nyomorúsággal és szegénységgel kelletett életét tölteni.”
Sarolta Amáliát a kolostor kertjében temették el, ám a francia forradalom után a sírja megsemmisült.
Polina Zsemcsuzsina kétszer is hozzáment Molotovhoz, másodszor egy száműzetés után, amiben férje keze is benne volt, olvasd el a róluk szóló cikkünket.
