A lottóötös többet fizetett egy korabeli járgány áránál, mégis annak örültek jobban a játékosok. Nagyobb szerencsének számított ugyanis egy kocsihoz hozzájutni, mint sok pénzhez, mert abból csak hosszas várakozás után lehetett autót vásárolni.
A Kádár-korszak Magyarországán, amikor még a Trabant is státusszimbólumnak számított, a szerencsejáték nemcsak szórakozást, hanem a szürke hétköznapokból való kitörés szinte egyedüli lehetőségét jelentette. Az ötöslottó szelvényeiért hosszú sorokban álltak az emberek, a Totó szinte vallásos hűséggel követte a focirajongók hétvégéit, de talán a legnagyobb szenzációt azok a különleges sorsjátékok jelentették, ahol nemcsak pénzt, hanem autókat, sőt, akár lakásokat is nyerhettek a legszerencsésebbek. Ezek sorába illeszkedtek az autónyeremény-betétkönyvek, amelyek a korszak talán legnépszerűbb „befektetéseivé” váltak.
A szerencsés játékosok és a legendás nyeremények
Ki ne emlékezne a nagy sorsolásokra, ahol a fekete-fehér tévé képernyőjén izgulhatta végig az ország, vajon melyik megjátszott számokon áll meg a golyó? Egy százezres pénzösszeg vagy egy új Wartburg a hatvanas és hetvenes években nemcsak a nyertes játékos életét változtatta meg, hanem az egész környék beszédtémája lett. Az autónyeremény nem csupán az anyagi jólét szimbóluma volt, hanem a Kádár-rendszer sajátos propagandafegyvere is: megmutatta, hogy a „létező szocializmusban” igenis várnak ránk lehetőségek, csupán a szerencsének is mellénk kell szegődnie.
Az ötöslottó 1957-es bevezetése után minden héten új remények születtek. Egy-egy lottóötös akár több évtizedes átlagfizetésnek megfelelő összeget is hozhatott, ám nemcsak a pénzdíjak csillogtak, hanem a különleges tárgynyeremények is. Egy új Moszkvics vagy Polski Fiat elérhetetlen álom volt a legtöbb család számára, így nem csoda, hogy az autósorsolások hatalmas népszerűségre tettek szert.
Ez volt a nyereménybetétkönyvek lényege
A hatvanas évektől kezdve az Országos Takarékpénztár (OTP) által kibocsátott autónyeremény-betétkönyvek egyedülálló módon ötvözték a takarékoskodást és a szerencsejátékot. A dolog lényege egyszerű volt: aki vásárolt egy ilyen betétkönyvet, egyfelől a megtakarítását kamatoztatta, másfelől esélyt kapott arra is, hogy egy sorsolás során új autót nyerjen. Az emberek ezrével nyitották meg betétkönyveiket, abban bízva, hogy egy nap a nevüket látják majd a Népszabadságban.
Az autónyeremény-betétkönyvek különösen népszerűek voltak a kisemberek körében, akik nem akartak éveket várni, hogy hozzájuthassanak egy gépkocsihoz. Az új autókat az állami járműelosztási rendszerben ugyanis csak korlátozott számban lehetett megvásárolni, kilométeres várólistákon keresztül. A betétkönyvek ezért azt a reményt testesítették meg, hogy egy keletnémet vagy szovjet autócsoda kulcsa csodás módon a kezünkbe kerülhet.
A szerencsejáték a szocialista rendszert népszerűsítette
A sorsolásokat hatalmas izgalom övezte. Az OTP imázsfilmjeiben gyakran láthattuk a kihúzott nyerteseket, akik boldogan vették át az autóikat – többnyire fehér színben, hiszen akkoriban a színválaszték sem volt túl nagy. Az események szimbolizálták a „szocialista álmot”: a dolgos hétköznapok után bárki lehetett mázlista, és vihette haza az áhított négykerekűt. Ráadásul a 70-es évektől kezdve nemcsak keleti típusokat lehetett megnyerni, hanem olyan nyugati gyártmányokat is, mint a Fiat Multipla, a Renault Dauphine vagy a Simca 1000.
Az autónyeremény-betétkönyvek népszerűsége a rendszert is szolgálta. Az állam így nemcsak a lakossági megtakarításokat növelte, hanem látványosan demonstrálta azt is, hogy a szocialista Magyarországon az álmok elérhetők. Azonban a legtöbbek számára mindez csak vágyálom maradt, mert ahogy venni, úgy nyerni sem volt könnyű gépkocsit.
A szocialista szerencsejáték világa ugyanakkor nem volt mentes az ellentmondásoktól. A hivatalos állami sorsjátékok mellett virágzott az illegális fogadás és a feketelottó, ahol néha egész vagyonokat kockáztattak a játékosok. Emellett a rendszer kritikája sem maradt el: a bátor kevesek rámutattak, hogy a nagy nyereményekkel a Kádár-rendszer inkább csak a mindennapok nehézségeiről akarta elterelni az emberek figyelmét.
Így zajlottak a sorsolások
A sorsolások mindenesetre igazi eseményszámba mentek: a helyszínek többnyire művelődési házak és nagyvállalatok kultúrtermei voltak, ahol a közönség nemcsak izgulhatott a számhúzás miatt, hanem műsort is kapott bónuszban. A fellépők között táncdalénekesek, humoristák és színészek szórakoztatták a nagyérdeműt, ismert konferansziékkal, akik egy-egy poénnal próbálták oldani a feszültséget, amit azonban sokszor csak fokozniuk sikerült.
Természetesen a sorsolás szigorú rend szerint zajlott: az elnökség soraiban kötelezően ott ültek az állampárt helyi képviselői, akik ugyan ritkán mosolyogtak, de a rendkívül izgalmas hitelesítés miatt nélkülözhetetlenek voltak. A számhúzókat rendszerint foglalkozásuk alapján választották ki, így hol villanyszerelők, hol meg tejesemberek húzták a nyertes betétkönyvek számát. A „díszvendégek” között pedig mindig akadtak lelkes úttörők, akik komolyan vették a feladatukat, és valószínűleg otthon már azon agyaltak, hogy milyen színű Zsigulit kérnének, ha egyszer ők nyernének.
Az egészről aztán részletes beszámolók készültek: a nyertes autókat és tulajdonosaikat bemutatták a napilapok, de a televízióban és még a mozifilmek előtt vetített filmhíradókban is láthatta a közönség. A gépkocsinyeremény-betétkönyv reklámjait pedig olyan országosan ismert színészek tették felejthetetlenné, mint Alfonzó, Márkus László vagy Kibédi Ervin, akik akkora lelkesedéssel ajánlották a betétkönyveket, mintha a következő sorsolás fődíja minimum egy űrhajó lett volna.
Miközben a nyereményautók a legolcsóbbak közül kerültek ki, politikusaink a legmenőbb kocsikon parádéztak. Ezekről ebben a cikkünkben írtunk részletesen.
