Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
1913. május 9-én a bécsi pályaudvaron egy 41 éves asszony hajolt ki a Pestről Párizsba tartó vonat egyik kocsijának ablakán. Abban reménykedett, hogy egyetlen pillanatra láthatja a férfit, akihez kilenc éven át szenvedélyes, ám egyben gyötrelmes szerelem fűzte.
Csalódnia kellett: Ady (mert róla van szó) nem adta jelét, hogy megkapta volna egykori szerelme levelét, melyben Léda azt írta: „Végtelenül, kimondhatatlanul, halálosan szeretném magát még egyszer látni egypár pillanatra. Okát sem tudnám megmondani, miért – mondanivalóm nincs semmi, csak egyszerűen látni óhajtanám egy-két percig, és menni tovább újból. Talán nyugodtabban mennék.”
Beszámolt arról is, hogy egy operációra érkezett Budapestre, s arra kérte Adyt: szakítsa félbe mariagrüni szanatóriumi tartózkodását, hogy egy pillanatra találkozhassanak, amikor az expresszvonat megáll Bécsben. „Magánál ez nem jelentene mást, mint egy udvariassági gesztust minden következmény és utóhatás nélkül – folytatta Léda a levelet –, nekem talán jót tenne vele, és minden maradna »sans lendemain« (következmények nélkül) mindkettőnk részére” – tette még hozzá, és azt kérte, hogy ha Ady érkezne, táviratozza meg: „Jövök.”
„Arcul ütöttem, és azt mondtam: Most már mehet”
De sem a távirat nem érkezett meg, sem Ady. Maradt inkább Mariagrünben, ahol unatkozó, férjük nélkül érkező úriasszonyoknak tette a szépet. Nem először: még tartott a Léda-szerelem, amikor a Városmajori Szanatóriumban egy bizonyos aradi asszony, Bisztriczky Józsefné Csutak Médi lobbantotta lángra, mialatt elvonó- és gyógykúráját tartotta.
Léda tudomást szerzett az afférról, és drámai féltékenységi jelenetet rendezett, de Ady is Brüll Adél fejéhez vágta, hogy biztosan megcsalja, hiszen egy pesti ügyvéd kísérgeti kocsikázni.
Szó szót követett, végül tettlegességre is sor került: „Ady Lédával együtt volt a szobában, én a mellette levő szobában tartózkodtam, és egyszer csak hallom, hogy nagyon kiabálnak egymásra. Aztán Ady dühösen elmegy, és becsapja az ajtót. Kérdeztem Lédától, mi történt megint. Léda azt mondja: Hallottad, veszekedtünk. Ő egy gorombaságot vágott az arcomba, én arcul ütöttem, és azt mondtam: Most már mehet. Ez történt. (…) Utána Léda teljesen összeroppant, és egyfolytában csak sírt, beszélni sem lehetett vele” – emlékezett vissza Brüll Berta, Léda húga.
Ady Léda után
A költő nem sokkal később megírta híres-hírhedt szakítós versét, az Elbocsátó, szép üzenetet, az Ada-szerelem azonban nem tartott sokáig. Következtek számolatlanul a „kis női csukák”, majd – mint Ady életrajzának kiváló ismerője, Péter I. Zoltán tanulmányából kiderül – a Graz melletti Mariagrün szanatóriumában egyszerre több nőnek is csapta a szelet: a szőke, pesti úriasszonynak, akit verseiben Mylittának nevezett, egy bizonyos „Kicsi”-nek becézett, temesvári fiatalasszonynak, továbbá Sándor Lászlónénak, akiről ugyan versek nem születtek, azt viszont tudjuk, hogy a költő Nyanyucinak becézte (és valószínűleg ő ismertette meg Adyt a morfiummal).
„Ez lesz az utódom?”
Ne feledkezzünk meg Csinszkáról sem. Noha ekkor még csak leveleztek, Léda tudott a svájci intézetből küldözgetett levelekről – valószínűleg Ady, míg együtt voltak, maga mutatta meg neki Csinszka leveleit. Mintha a jövőbe látott volna, amikor így írt közös barátjuknak Boncza Bertáról: „Kedves Szüts, én már tudom, ki az, aki utánam jön. Jól van, vegye át Adyt, amit meg tudtam menteni, megmentettem, többet senki se tudott volna.
A neve Bertuka, dr. Boncza miniszteri tanácsos lánya. Érdeklődtem utána, vékony kis leány, sovány, mint egy esernyőnyél, elöl-hátul sexuális duzzanatokkal.
(…) Mondja, ez lesz az utódom, ennek őriztem én meg Adyt?” Nos, végső soron, igen, bár addig Ady életében még voltak néhányan – többek között Dénes Zsófia, aki rövid ideig a költő menyasszonya is volt. Brüll Bertától, Léda húgától azt is tudjuk, hogy Ady azért nem ment el a bécsi pályaudvarra, mert attól tartott: ha meglátja Lédát, újrakezdődik a se veled, se nélküled kapcsolat, amely kilenc év alatt mindkettőjük idegeit alaposan megtépázta.
Jómódban éltek Gödöllőn
A szakítás után Léda egy berni szanatóriumban pihentette idegeit, gyakran lovagolt, az állatok közelsége megnyugtatta. Ezt követően visszautazott Párizsba, ahol egészen az első világháború kitöréséig élhettek tovább nem túl jó házasságukban a férjével, Diósy Ödönnel. A háború kitörésekor menekülniük kellett, mindenüket hátrahagyták. Berlinbe költöztek, itt értesült Ady haláláról is. 1923-ban visszatértek Budapestre, és Diósy jól helyezkedett: állami megrendeléseket bonyolított, ő volt Magyarország szénkormánybiztosa, aki elérte, hogy Lengyelországból kizárólag az ő cégén keresztül érkezzen a szén Magyarországra. Meggazdagodtak: az Andrássy úton, majd a Bajza utcában tartottak fenn lakást, de idejük nagyobb részét Gödöllőn, 12 szobás villájukban töltötték, amelyhez gyönyörű park is tartozott. Gyakran utazgattak, Léda különböző szanatóriumokban, tóparti és tengerparti üdülőhelyeken időzött a legszívesebben.
Embergyűlölő állatbarát
Gödöllőn ideje legnagyobb részét kutyáival töltötte. Német juhászokat, komondorokat és más fajtakutyákat tenyésztett, állítólag mindennap más-más kutya őrködött a hálószobájuk előtt, bár házasságuk továbbra sem volt jónak mondható. Benedek István szerint „az időt leginkább veszekedéssel töltötték, Léda a cselédséget szekírozta”. Egy időre külön is költöztek, de végül nem váltak el: az anyagiakban nem tudtak megegyezni.
„Környezete embergyűlölőnek ismerte, aki csak az állatokat szerette rajongásig. Tizenhat kutyája volt, amelyek közül most is hét él, beteg madarakat ápolgatott, gyógyítgatott. Sehova nem járt, senkit nem fogadott” – írta róla 1934-ben bekövetkezett halálakor a Magyarország című lap.
„Villájukba nem lehetett bejutni a vad kutyák miatt, az orvoson kívül nem is engedett magához senkit”
– folytatta a lap, hozzátéve, hogy Léda társaságban is képes volt órákig szótlanul ülni. (Magányához, embergyűlöletéhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a gödöllőiek azt hitték, Léda szifiliszes, így kerülték vele az érintkezést.)
„Az emlékeim az enyémek”
Adyról pedig végképp nem beszélt soha. Még akkor sem, amikor a Magyar Hírlap újságírója 1930-ban megkereste: „Én nem beszélek. Majd a halálom után úgyis kikutatnak, és megírnak rólam mindent. (…) Az emlékeim az enyémek. Azt hagyják meg nekem.” Egyetlenegyszer tett kivételt: Révész Bélának mondta el emlékeit, aki aztán alaposan kiszínezve közreadta őket. Az is bizonyos, hogy Ady későbbi szerelmeit nem szívelte: Csinszkával a fodrászatban futott össze, de „idegeskedett, veszekedett a személyzettel”, és Csinszka úgy gondolta, mindezt az ő megjelenése okozta. Dénes Zsófiával sem beszélt azután, hogy kiderült: ő is Ady menyasszonya volt néhány hónapig.
Utolsó éveiben sokat betegeskedett. Előbb trombózisa volt, majd egy autoimmun bőrbetegség, a pemphigus támadta meg, abba halt bele 1934. január 18-án, 61 évesen. Temetésére Csinszka virágot küldetett – kilenc hónappal később azonban az ő sírját állták körül.
