Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A második világháború idején nemcsak Németországban, hanem Európa számos országában megkíséreltek vezető szerepre szánt, tökéletes árja gyerekeket „kitenyészteni”, de csak megbecsülni lehet a számot, hogy hányan születtek a nácik Lebensborn-programjának köszönhetően.
A szőke, kék szemű Hildegard Trutz Hitler hatalomra jutása után a nácik lelkes támogatója volt. 1933-ban csatlakozott a Bund Deutscher Mädelhez (BDM, a Hitlerjugend női megfelelője), és nagy kedvvel vett részt annak heti gyűlésein. „Megtanultam, hogy mi, fiatalok milyen roppant értékesek vagyunk Németország számára” – emlékezett vissza később Hildegard, aki gyorsan a szervezet élén találta magát: „Az északi nő tökéletes példájaként tekintettek rám – ismerte el –, mert a hosszú lábam mellett a csípőm is széles volt, tökéletesen alkalmas a gyermekvállalásra.”
Vezetőnek szánták a gyerekeket
1936-ban, 18 évesen Hildegard egy BDM-vezetővel beszélgetve szerzett tudomást az úgynevezett Lebensborn-programról. A programot az SS egy évvel korábban, 1935-ben indította, célja pedig az volt, hogy tökéletes „árja” gyermekeket „tenyésszenek” ki, így biztosítva a Birodalom számára a vezetők utánpótlását a győztes világháború után. Mellékesen az is fontos volt, hogy az SS-vezetők számára a nagycsaládos életformát népszerűsítsék, valamint a hajadonként teherbe esett német nőket eltántorítsák az abortusztól.
Lebensborn - az élet forrása?
A Lebensborn-programot (a szó jelentése: „az élet forrása”) erősen átszőtte a náci ideológia és az eugenika. (A húszas-harmincas években az eugenika nemcsak Németországban, hanem például Amerikában isnagy népszerűségnek örvendett.) A náci eugenika elgondolása szerint az olyan személyes jellemvonások, mint például a hűség és a bátorság örökölhetők, így a megfelelő, germán árja nőket magas rangú SS-tisztekkel összehozva tökéletes gyerekek fognak majd születni, akik a náci célokat, köztük Kelet-Európa meghódítását és gyarmatosítását megvalósítják majd.
A Német Anya Keresztje
A programba jelentkező nőknek alapos vizsgálaton kellett átesniük. Csak egészséges, árja származású nők jelentkezhettek, akikben még véletlenül sem csörgedezett egy cseppnyi zsidó vér sem. Az SS alaposan átvizsgálta az érintettek kórtörténetét és családi adatait, és akár el is utasíthatták a jelentkezést, ha a családban előfordult valamilyen fizikai vagy szellemi fogyatékosság. A programot személyesen maga Heinrich Himmler felügyelte, aki arra bátorította az SS-eket, hogy korán házasodjanak és legalább négy gyermeket vállaljanak; az anyáknak pedig anyagi támogatást és örökbeadási szolgáltatást kínált – no meg a dicsőséget, hogy a gyermekszüléssel a birodalmat szolgálják. Aki kellőképpen elhivatott volt, és legalább három gyermeket vállalt gyors egymásutánban, különleges kiváltságokhoz juthatott:
például kedvezményt a lakbérre vagy éppen olyan igazolást, amellyel a boltokban sorbanállás nélkül vásárolhatott.
A legkiválóbbak úgynevezett Mutterkreutzot, azaz anyasági keresztet kaphattak: 4-5 gyermekért bronz-, 6-7 gyermekért ezüstkereszt járt, aki pedig még ezt is túlszárnyalta, aranykeresztet kapott. A nácik számos szülőotthont is létrehoztak, biztosítva, hogy ezek az anyák távol a családtagok, barátok és ismerősök ítélkező szemétől adjanak életet gyermeküknek.
Lemondtak a gyerekről a Birodalom javára
Bármilyen bizarrnak és rettenetesnek hangzik mindez napjainkban, a korszakban akadtak, akik számára nagyszerű lehetőségnek tűnt. Mint például az említett Hildegard Trutz, aki szerint mindez „csodásan hangzott”. Jelentkezett is a programba, de a szüleinek azt füllentette, hogy egy nemzetiszocializmussal kapcsolatos bentlakásos tanfolyamra indul. Trutz Bajorországba került, egy Tagnernsee melletti régi várba, negyven másik nővel együtt.
A háborús viszonyokhoz képest meglehetős luxusban éltek:
torna- és játékterem, könyvtár, zeneszoba, mozi szolgálta a bennlakók kényelmét. „A legjobb ételeket ott kóstoltam; nem kellett dolgoznunk, és a személyzet leste a kívánságainkat” – mondta el később Trutz. Mindennek azonban ára volt: miután a beköltöző nőket megvizsgálta az intézményt irányító SS-orvos, alá kellett írniuk egy dokumentumot, amelyben lemondtak gyermekükről a Reich javára – a gyerekeket speciális intézményekben, szüleiktől távol kívánták felnevelni.
Ismerkedés náci módra
Trutz és társnői egy hetet kaptak arra, hogy kitalálják, az SS-tisztek közül kit szeretnének gyermekük apjául. „Mind nagyon magasak és erősek voltak, kék szeműek és szőke hajúak” – emlékezett vissza a nő. Különböző játékok, közös mozizás és társasági estek segítették az ismerkedést, mindezt teljes anonimitásban. Miután megtörtént a döntés, orvosi utasításra tíz nappal az esedékes menstruáció után a kiválasztott SS-tiszt megjelent az őt kiválasztó nő hálószobájában.
Az sem volt ritkaság, hogy többen is ugyanazt az SS-tisztet választották. Ez azonban nem okozott fennakadást a programban: ekkor az illető több nőt látogathatott. Hildegard Trutz szinte azonnal teherbe esett, ekkor átkerült egy anyák számára fenntartott intézménybe, ahol kilenc hónappal később megszülte a gyermekét – természetesen bármiféle fájdalomcsillapítás nélkül, ahogy azt a korabeli elgondolás szerint egy erős germán nőnek illett. Kisfiát két hét után elvették tőle, és egy gyermekotthonba helyezték, ahol mindent megtettek, hogy a náci Németországhoz hű állampolgárt neveljenek belőle. Hildegard Trutz nem sokkal később szerelembe esett egy náci tisztviselővel, és összeházasodtak.
Sem nevelőotthonba adott gyermekével, sem annak apjával nem találkozott újra.
A Lebensborn-program nemcsak Németországban zajlott: a második világháború folyamán összesen több mint 30 ilyen otthont működtettek a nácik Nyugat-Európában: többek között Dániában és Hollandiában, a legtöbbet pedig Norvégiában. Itt rendszerint azok a nők tartózkodtak, akik német katonákkal folytattak viszonyt, és teherbe estek tőlük. Becslések szerint Németországban 8000 Lebensborn-baba született, szerte Európában pedig 25 000. A külföldön világra jött Lebensborn-gyerekeket Németországba örökbe adták, lehetőleg magas rangú SS- vagy Wehrmacht-katonák családjához.
A Lebensborn-gyerekek a háború után
A második világháború vége után a szerencsésebb gyerekek új néven, új családoknál kezdhettek új életet, miután megsemmisítették a születésükkel kapcsolatos dokumentumokat. De nekik sem volt könnyű: környezetük megjegyzéseiből sejtették, hogy valami nincs rendben származásuk körül, édesanyjuk pedig rendszerint mélyen hallgatott vagy valamilyen hazugsággal állt elő. Sokan közülük csak felnőttként szembesültek a ténnyel, hogy legalább egyik szülőjük náci volt, sőt, akár háborús bűnös. A német Spiegel megkeresett néhány Lebensborn-gyereket, akik arról számoltak be, hogy származásuk miatt egész életükben alacsony önbecsüléssel, magánnyal, bizonytalansággal küszködtek.
A legrosszabbul azonban a norvég Lebensborn-gyerekek jártak, akik közül a leghíresebb az Abba énekesnője, Anni-Frid Lyngstad, aki 1945 novemberében született, norvég anya és egy német tiszt kapcsolatából. Röviddel a születése után anyját és nagymamáját árulónak bélyegezték, és kiközösítették lakóhelyükön, egy észak-norvégiai faluban. Svédországba emigráltak, ahol Anni-Frid édesanyja elhunyt, még mielőtt a lánya két éves lett volna. Apját három évtizeddel később, véletlenül találta meg, de ennyi év elteltével már nem tudott hozzá kapcsolódni. Anni-Frid – talán a svéd emigráció miatt – sikeres lett, más norvég Lebensborn-gyerekek viszont soha nem tudták lemosni magukról a szégyent. Néhányukat áttelepítették Németországba, akik viszont maradtak, rengeteg megaláztatást szenvedtek el.
A norvég történelem sötét fejezete
A háború után a norvég kormány által megbízott pszichológusok a németekkel viszonyt folytató nőket aszociális pszichopatának nevezték, gyermekeiket pedig „patkánynak”.
Gyermekotthonban vagy elmegyógyintézetben nevelkedtek, mostoha körülmények között, anyjuk közben munkatáborban robotolt, gyakorlatilag rabszolgaként.
A Tyskebarnának nevezett norvég Lebensborn-gyerekek közül szinte senki nem részesült megfelelő oktatásban, annál többen szenvedtek depressziótól. Gúnyolták őket, mindennaposak voltak ellenük a fizikai atrocitások – egyikük, Harriet von Nickel könyvben írta meg szenvedéseit. Például azt, hogy gyermekéveit leláncolva töltötte nevelőszülei udvarán, vagy hogy egy falubeli férfi behajította a folyóba, hogy lássa, „megfullad-e a boszorkány vagy lebeg” – írja. A falusiak horogkeresztet véstek a homlokára, amit dörzspapírral próbált meg eltávolítani, máskor hülye németnek nevezték, „aki nem érdemli meg, hogy éljen”. A norvég történelem sötét fejezete az a kísérlet is, amely során szemtanúk és dokumentumok szerint LSD-vel, meszkalinnal és más anyagokkal végeztek kísérleteket ezeken a gyerekeken a norvég hadsereg, az Oslói Egyetem és a CIA kezdeményezésére.
A már felnőtt norvég Lebensborn-gyerekek a 2000-es évek folyamán többször is az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak, de kereseteiket többnyire elutasították. A bocsánatkérés viszont, ha későn is, megérkezett: 2000-ben a norvég kormány bocsánatot kért az akkor már nagy valószínűséggel nyugdíjas Lebensborn-gyerekektől, 2018-ban pedig a „német lányoknak” nevezett, megalázott és számkivetett norvég nőktől, akik ekkor már nagy valószínűséggel a föld alatt pihentek.
Ha tetszett a cikk, az alábbi írásunkat ajánljuk.
