Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mert még a hőségtől is szenvedtek a középkorban. De nemcsak szenvedtek, hanem védekeztek is ellene elődeink. Nem is akárhogy! Már a 13. században kenőcsök és más praktikák egész tárháza állt az emberek rendelkezésére. Persze nem minden módszer volt túl hatékony, sem veszélytelen.
Mielőtt azonban ezekről a praktikákról ejtenénk szót, érdemes egy gondolat erejéig kitérni a középkor klímájára. Nagyjából az 1400-as évektől az 1800-as évekig terjedő időszakot a meteorológia Kis jégkorszaknak nevezte el, ugyanis ebben az időszakban nagyon gyakoriak voltak a kemény telek, aminek köszönhetően nem volt ritka, hogy a nagy folyók, mint a Duna vagy a Temze, befagytak. Olyannyira, hogy bátran át lehetett kelni rajtuk, vagy akár még vásárokat is lehetett tartani a jégen.
A korabeli beszámolók szerint az Alpokban olyan intenzitással növekedtek meg a gleccserek, hogy falvakat pusztítottak el a föld színéről.
Jég előtt lángoló forróság
A Kis jégkorszakot azonban egy maihoz hasonló, meleg, aszályos időszak előzte meg, amelyet ugyanúgy megszenvedtek az emberek, mint manapság. Egy korabeli krónikákat összefoglaló tanulmányból megtudhatjuk, hogy e rendkívüli száraz időszak miatt több település is lángra kapott szerte Európában.
Ezeknek a nagy városi tüzeknek köszönhetően alakult meg például Firenzében a tűzoltóság.
Párizsban pedig királyi rendelet írta elő, hogy a lakosok tűz esetére vizes edényeket tartsanak a háztartásban, és a hanyag pásztorok miatt száraz időben tűzgyújtási tilalmat rendeltek el az erdők, mezők közelében.
Hőség és meglepő praktikák a középkorban
De most térjünk vissza a meleghez és az azt elszenvedő emberek praktikáihoz: az érett középkor embere a maga eszköztárával meglehetősen nagy hatékonysággal védekezett a meleg ellen, sőt, még tudományos értekezések is születtek a hőség élettani hatásairól. A védekezésnek pedig több módja közül is választhattak elődeink. Természetesen a legkézenfekvőbb ezek közül a megfelelő öltözet volt:
az emberek igyekeztek széles karimájú kalapokat, könnyű és világos textíliákat hordani, vagy éppen megszabadulni ruháiktól, mint azt néhány korabeli illusztráció is bizonyítja.
Ezen felül egyes népek, például a kínaiak már a 12. században is használtak napszemüveget, amelynek lencséit kormozott üveglapok adták. Sőt, még az inuitok is használtak olyan szemüvegeket, amelyek a hóról visszaverődő napfényt szűrték (ezek leginkább lencse nélküli fa szemmaszkok voltak, amelyekre szűk réseket vágtak).
Védekeztek a leégés ellen is
Bár a nap által kibocsátott UV sugárzás és a bőrkárosodás közötti összefüggést csak a 19. században fedezték fel, a leégés, sőt a barnulás ellen már jóval korábban védekeztek. A barna és a fehér bőr között ugyanis nemcsak színárnyalatnyi eltérés volt, hanem széles és mély társadalmi szakadék húzódott. A barna bőrt a földeken dolgozó, kemény fizikai munkát végző parasztság kasztjával azonosították. A fehér bőr ezzel ellentétben a hűs paloták kényelmében az országuk és persze saját életük felvirágoztatásán munkálkodó nemesség sajátja volt. Aki pedig valamilyen ismeretlen oknál fogva (vagy valamilyen tiltott vérfrissítés következtében) barnább bőrrel született, az még mindig használhatott porokat és kenőcsöket bőrének kifehérítéséhez.
Egyiptomban például a jázminból és csillagfürtből kivont olajjal előzték meg sikerrel a barnulást.
Az elmaradhatalan csodaszerek, éppen mint manapság
Apropó, kenőcsök. Egy 10. századi angol az alábbi receptet javasolja napégés kezelésére: olvasztott vajban forraljunk gyenge borostyánágakat, majd az így kinyert, kihűlt krémet kenjük a leégett testfelületre.
De természetesen ez csak egy recept a napégés kezelésére, szerte a világon számos kence állt az emberiség rendelkezésére. Egy másik kutatás azt valószínűsíti például, hogy 300 ezer évvel ezelőtt az okker pigment játszhatott komoly szerepet a nap elleni védekezésben. Ezt a pigmentet ugyanis nemcsak textíliák színezésére használhatták, hanem bőrre kenve, napvédőként is.
A hőségnél is volt szörnyűbb dolog a középkoriak életében
Csakhogy az érett középkor emberének a szárazságban, hőségben nem a barnulás vagy a leégés volt a legnagyobb gondja, még csak nem is a szárazság miatt lángra kapó épületek, hanema pestis. A pestis a közhiedelemmel ellentétben nem télen, hanem nyáron robbant be igazán és szedte legtöbb áldozatát. Ezt a korabeli orvosok és tudósok a meleg levegőben terjedő miazmával magyarázták, ami a talajban, vízben, vagy éppen a levegőben terjedő, életveszélyes kórokozó, de hogy pontosan miféle, azt akkoriban még nem tudták megmondani.
Érdekel, hogy miért örökölhetted te is a pestisre utaló gént a régiektől? Olvasd el az erről szóló cikkünket!
