Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Leonardo da Vinci 1498-ban fejezte be egyik legjelentősebb festményét, Az utolsó vacsorát. Az alkotás sorsa azonban meglehetősen hányattatott volt: nem sokkal azután, hogy elkészült, elkezdett lepattogzani róla a festék, 1652-ben pedig a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor belső átalakítása során egy ajtónyílás miatt egy darabot kivágtak Leonardo mesterművéből.
„Foltok zavaros összevisszasága” – így jellemezte Giorgio Vasari közel 60 évvel elkészülte után Leonardo da Vinci híres alkotását. Az olasz építész-festőt, aki életrajzírással is foglalkozott, nem pályatársa utálata késztette erre a kijelentésre, hanem az, hogy az alkotás valóban szörnyű állapotba került mindössze hat évtized elmúltával.
Leonardo új technikát alkalmazott
A reneszánsz művészet vitathatatlanul egyik legkiemelkedőbb alkotása Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című műve. A falfestmény elkészítésére Ludovico Sforza, Leonardo mecénása bízta meg a művészt. Az alkotás a milánói Santa Maria delle Grazie-templom refektóriumának (menzájának) falát díszítette, bár amikor Leonardo elkezdett rajta dolgozni, az épület épp átépítés alatt állt – Ludovico Sforza azt akarta, hogy ide temethessék el családja tagjait. (Feleségét, Beatricét valóban itt helyezték örök nyugalomra 1497-ben.)
Leonardo egyik nagy problémája a festmény elkészítése során az volt, hogy nem akarta az akkor bevett freskó-készítési technikákat alkalmazni. Az olasz művész ugyanis elsősorban olajfestékkel szeretett dolgozni, ami lehetőséget adott a változtatásra, javításra. Ezzel szemben a falfestményeknél víz alapú festéket használtak, amely sokkal fakóbb és kevésbé kontrasztos színeket eredményezett. Leonardo ezért úgy döntött, hogy temperát és olajfestéket használ – ezt a módszert Cennino Cennini írta le, aki azonban hangsúlyozta: a tempera ilyen módon való alkalmazása rendkívül kockázatos.
Az utolsó vacsoránál sajnos ez be is bizonyosodott: nem sokkal a mű elkészülte után elkezdett leperegni róla a festék.
Ez a festékválasztáson és az alkalmazott technikán kívül annak is köszönhető volt, hogy rendkívül nedves és párás helyiség falára készült a freskó. Ráadásul a műalkotás a kolostor konyhájából kiáramló gőznek és füstnek is ki volt téve.
Szinte felismerhetetlenné vált a mestermű
A pusztulás megállíthatatlannak tűnt. Gerolamo Cardano olasz polihisztor már 1532-ben csalódottan számolt be róla: „elmosódott és színtelen ahhoz képest, amire kisfiúkoromból emlékszem”. Nagyjából 20 évvel később Giorgio Vasari pedig már egyenesen „foltok zavaros összevisszaságaként” írta le, amelyen az alakok teljesen felismerhetetlenek. Ennél is továbbment Gian Paolo Lomazzo festő és író, aki a 16. század második felében kijelentette:
„a festmény teljesen tönkrement”.
Ezek után nem csoda, hogy 1652-ben egy ajtónyílást vágtak abba a falba, amelyen a freskó is volt. A munka szerencsére csak az akkor már szinte teljesen felismerhetetlen festmény alsó részét érintette, ám így is áldozatul esett neki a többi között Jézus lábfeje.
Felújítások: javítottak vagy rontottak a festményen?
A későbbi évtizedekben, évszázadokban többször is megpróbálták megmenteni a fantasztikus alkotást. Ezek a kísérletek azonban sokszor legalább annyit rontottak a festmény állapotán, mint amennyit javítottak. Az első ilyen próbálkozás Michelangelo Bellotti nevéhez fűződik 1726-ból – a festőt a kolostor bízta meg a munkával. Bellotti temperafestékkel pótolta a hiányzó részeket, majd az egész művet lakkal borította. A kísérlet nem bizonyult tartósnak, így 1770-ben Giuseppe Mazza – egy egyébként nagyrészt ismeretlen festő – eltávolította Bellotti munkáját, majd maga próbálta kipótolni és kiegészíteni a festményt.
Erről a próbálkozásról talán elég annyit elmondani, hogy az utolsó három arcot a hatalmas közfelháborodás miatt már nem kísérelte meg restaurálni.
Tovább rontotta a mű állapotát, hogy a francia forradalom alatt fegyverraktárnak és istállónak használták a menzát. A katonák nem tisztelték különösebben Leonardo munkáját: kővel dobálták, és több helyen kikaparták az apostolok szemét. A 20. század első felében már óvatosabban láttak neki a helyreállításnak és a megőrzésnek, ám Luigi Cavenaghi és Oreste Silvestri erőfeszítései a második világháborúban majdnem kárba vesztek:
1943-ban szövetséges bombatalálat érte a kolostort, ám szerencsére a műalkotás védelmére korábban odahalmozott homokzsákok nagyrészt megvédték a festményt.
A világháború után hatalmas munka kezdődött: a helyiséget légmentesen lezárták, és mesterségesen vezérelt klímát hoztak létre, szabályozva a páratartalmat és a hőmérsékletet. A freskót a legmodernebb technológiák segítségével tanulmányozták. A 21 éven keresztül tartó munka után 1999. május 28-án mutatták be az eredményt. A javíthatatlan részeket halványabb színekkel újrafestették, a későbbi kiegészítéseket pedig eltávolították. Az eredmény felemás sikert aratott: sokan kritizálták, mert nagyban megváltoztak a festmény színei, tónusa, egyes helyeken még az arcok formája is.
Mégis tudjuk, milyen volt Jézus lába Az utolsó vacsorán
Aki ellátogat a milánói Santa Maria delle Grazie-templomba, hogy megnézze Az utolsó vacsorát, Jézus lábát azóta sem láthatja. Szerencsére azonban Leonardo tanítványai közvetlenül a festmény elkészülte után több másolatot is készítettek a mesterműről, amelyeken így az is látszik, hogy milyennek festette meg Leonardo Jézus Krisztus lábát. A másolatok közül az egyiket Giampietrino készítette 1520 körül. Az 1978–1998 közötti restaurációs munkák általában ezt vették alapul.
Létezik egy másik verzió is, amely Andrea Solario alkotása. Az utolsó vacsora egyre romló állapotával XII. Lajos francia király is szembesült, amikor 1500-ban elfoglalta Milánót. Giorgio Vasari feljegyzései szerint a király nemcsak ellátogatott a Santa Maria delle Grazie-templomba, hogy megnézze Leonardo mesterművét, de haza is akarta azt vinni magával. Amikor szembesült azzal, hogy a festményt lehetetlen elmozdítani, mindössze nyolc évvel Az utolsó vacsora elkészülte után megbízta Leonardót és tanítványait, hogy fessék meg a freskó életnagyságú másolatát. Jean-Pierre Isbouts és Christopher Heath Brown könyvében amellett érvel, hogy noha ezt a festményt elsősorban Andrea Solario készítette, néhány alakot maga Leonardo festhetett meg.
Nyitókép: wikimedia commons / Joyofmuseums
Tedd próbára magad kvízünkkel, amelyben híres festményeket kell felismerned egy apró részlet alapján, kattints ide!
