Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
1944 őszén még úgy gondolta a vezetés, hogy a fővárost nem érheti el a háború, ám novemberre már egyértelművé vált, hogy ez nem elkerülhető. December 25-én kezdődött el Budapest ostroma, amely házról házra haladt, másfél hónapon át.
Ugyan voltak arra kísérletek, hogy elkerüljék a harcot, például Mindszenty József veszprémi püspök személyesen adta át Szálasinak a dunántúli püspökök többsége által aláírt memorandumot, amelyben arra szólították fel, hogy Budapestet és a Dunántúlt harc nélkül adja fel, ám ezek a kérések nem találtak meghallgatásra. Hitler erőddé nyilvánította Budapestet, amelyet mindvégig védeni kell, így megpecsételődött a főváros sorsa.
Budapest ostromakor több százan voltak a Sziklakórházban
December 24-ére a szovjet csapatok körbevették a várost, addigra a kormányszerveket már kiköltöztették a városból, ám a civilek és a százezer katona csapdába került. A budai Vár alatti barlangrendszert már a középkortól használták a helyi lakosok, a 30-as években feltárták, ám először nem kórházként működött, hanem úgynevezett K jelű riasztóközpontként, amely a Várnegyed légoltalmi szirénáit működtette, légitámadás esetén pedig innen értesítették az óvodákat, iskolákat, kórházakat, vagy éppen az árvaházakat. 1939-től óvóhellyé alakították át, majd 1941 és 1943 között a riasztóközpontot egészítették ki a kórház területével. 1944 februárjában nyílt meg a Sziklakórház Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórháza néven.
A megnyitón több olyan hölgy is részt vett, aki nemesi családból származott, ám nővérként később a kórházban az orvosok munkáját segítette; például özvegy Horthy Istvánné, Cziráky Alice grófnő, Waldbott Mady bárónő, Széchenyi Ilona grófnő, vagy éppen Andrássy Ilona grófnő, aki főápolóként teljesített szolgálatot.
A kórházban három kórterem volt – nők, férfiak és katonák részére –, és egy akkoriban modernnek számító műtő, amelyben – mivel ezt a 40-es években engedélyezték – két műtőasztalon, párhuzamosan dolgozhattak az orvosok. Bár eredetileg 60 beteg befogadására tervezték, a férőhelyek számát a későbbiekben megduplázták, ám 1944-től – és főleg Budapest ostromának ideje alatt – nem volt ritka, hogy több száz beteg zsúfolódott itt össze. Ilyenkor – mivel úgy sem volt elegendő hely, hogy nem egy beteg feküdt egy-egy ágyon – hordágyon vagy a földön vártak az ellátásra a sebesültek, sőt, akadt, akiknek csak a barlangrendszerben jutott hely. De biztonságban voltak, a föld mélyében, bombabiztos helyen.
Munkaszolgálatos orvosok is dolgoztak itt
A kórház a Szent János Kórház felügyelete alatt állt, vezetője, dr. Kovács István a frontot is megjárta orvosként. A Sziklakórház Múzeum honlapján arról is beszámolnak, hogy nyolc munkaszolgálatos orvos is részt vett a gyógyításban; a kerületi rendőrkapitány, dr. Koppány Kálmán megakadályozta, hogy a nyilasok deportálják őket, és magyar katonaorvosi ruhában nyugodtan tudtak dolgozni. 1944 novemberében két orvost árulás vádjával elfogták; egyiküket a Dunába lőtték, míg a másikat koncentrációs táborba küldték.
A múzeumban ma is ott van Friedrich Born viaszszobra, aki az ostromot itt élte túl. A Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi képviselője 15 ezer embert mentett meg, az általa kiállított menlevél sokaknak az életet jelentette.
Ő volt az, aki a szovjetekkel letárgyalta, hogy a kórház még működhessen, hiszen többek között saját áramfejlesztőjének köszönhetően itt még akkor is tudtak vizsgálni, röntgenfelvételeket készíteni és műteni, amikor a felszíni kórházakban ez már nem volt lehetséges. Korabeli beszámolók szerint az itt lábadozó katonákat a szovjetek betörése előtt civil ruhába öltöztették, hogy ne essen bántódásuk.
1956-ban gyermekek is születtek itt
A Sziklakórház 1945 nyarának végéig működött, majd a Vírus Oltóanyagtermelő Intézet kezdte el működését a helyén, amelyet a háború után terjedő tífusz elleni oltóanyag gyártására hozták létre. Később az intézetet államosították, majd meg is szűnt. A hidegháborús helyzetre való tekintettel azonban a kórházat tovább bővítették, és új kórtermet hoztak létre. 1956-ban, a forradalom kitörése után két nappal újra megnyitotta kapuit a sérültek és segítségre szorulók előtt.
Vezetője a János Kórház egyik sebésze, dr. Máthé András lett, aki – a korabeli beszámolók szerint – a nyakában hordta láncon az első fejsérülés során kioperált golyót, amiből a beteg sikeresen felépült.
Az egyik videós interjúban a Sziklakórház munkatársa arról mesélt, hogy annyira kevés volt az orvos és a nővér, hogy a védőnőnek tanuló fiatal lányokat is ide osztották be a sebesültek ellátásra. Történtek azonban itt örömteli események is; a forradalom napjaiban hat kisfiúnak és egy kislánynak is itt adott életet az édesanyja. A forradalom leverése után, egészen 1956 végéig működött a létesítmény kórházként, aztán ismét bezárták, és egészen a nyolcvanas évekig gyakorlatozásra használták.
Az ötvenes évek vége, a hatvanas évek eleje a továbbépítkezésről szólt, illetve atombiztossá tették a kórházat. Ez is az oka annak, hogy a múzeum több helyisége is a hirosimai és nagaszaki atomtámadásról és annak következményeiről szól. Az egyik legszívszorítóbb tárgy egy hirosimai kislány eldeformálódott ételesdoboza: az édesanyja a gyermekét soha nem találta meg, csak a névre szóló dobozát. A mai napig ott van benne a bab és a rizs, amit aznap már a kislány nem ehetett meg ebédre. (Címlapfotó: Fortepan / Vörös Hadsereg)
Ha kíváncsi vagy a hirosimai atomtámadás egyik túlélőjére, olvasd el ezt a cikkünket is.
