A legtöbb párizsi sejti ugyan, hogy a metrón ülve ősei csontjai fölött száguld, a csonttermek és alagutak nagyságáról azonban valószínűleg nincs elképzelésük.
„Hátborzongató hely. Nincs lenn semmi, csak némi por, törmelék, és a vaksötétség. Nyolc-tíz emelet mélységben jártunk, jóval a párizsi metró alatt, időnként hallottuk is, ahogy elmegy fölöttünk. A járatok szűkek, egy-egy ember átfér rajtuk, de sokszor össze kell kuporodni, eléggé klausztrofób érzés” – meséli a párizsi alagútrendszerről András, aki két és fél órát töltött a mélyben, de azt mondja: többször nem menne le.
A halál birodalma Párizs alatt
„Állj! A halál birodalmában jársz!” – figyelmeztet a felirat a katakombák turisták számára is látogatható szakaszának a bejáratánál. A pékségek, hangulatos kávézók és a kanyargós utcák alatt több száz kilométernyi alagútrendszer húzódik. Hivatalosan csak 1,5 kilométeres szakasza bejárható, és a katakombák Párizs egyik legjelentősebb turistalátványosságát jelentik napjainkban is. A nagyközönség elől elzárt, mintegy 300 kilométernyi terület a mai napig vonzó célpont a kalandot keresők számára – és őket az sem feltétlenül rettenti vissza, hogy a tilosban járnak.
Kőbányák és csonttermek
A világ legrégebbi és talán legszövevényesebb alagút- és csatornahálózata Párizsban található, valóságos föld alatti birodalom. A hajdani mészkőbányák, azaz a carrières a középkor óta látták el a lakosságot építőanyaggal, kezdetben messze a város határán túl terültek el, de ahogy Párizs terjeszkedni kezdett, a lakott területek egyre közelebb kerültek az alagútrendszerhez.
A városlakók sokszor nem is tudták, hogy lakóházuk alatt, többemeletnyi mélységben ennek a rendszernek egyik vagy másik mellékága húzódik,
és a meglehetősen porózus alapok idővel tragikus balesetekhez vezettek: az alagutak beomlottak, házakat és embereket temetve maguk alá.
A kőbányák sem különösebben barátságosak, de közel sem olyan ijesztőek, mint a katakombák, amelyek rég halott emberek csontvázait rejtik, olykor takarosan gúlákba rendezve vagy testrészek szerint csoportosítva. Hatmillió hajdani párizsi lakos csontjait rejtik ezek a termek – ez a szám mintegy háromszorosa a fenti város lakosságának. A csontvázak a 18. és 19. században kerültek az alagútrendszerbe:
ekkor Párizs temetői olyannyira túlzsúfolttá váltak, hogy egy-egy kiadósabb esőzés vagy árvíz közegészségügyi vészhelyzetet idézett elő, mivel az utcára és a környező házak pincéibe sodorta az emberi maradványokat.
Nem tudni, kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy a beomló mészkőbányák és túlzsúfolt temetők problémáját egyszerre rendezze; mindenesetre elkezdték a csontvázakat az alagutakba önteni, válogatás nélkül, az éj leple alatt – 25 éven keresztül. Vizsgálatok alapján a legrégebbi csontváz a Meroving-korszakból származik.
1809-ben a nem mindennapi látványosságot – vagy legalábbis egy részét – megnyitották a közönség előtt. Ekkor rendezték „tetszetős” gúlákba a csontokat, mondván, hogy a halállal való edukatív ismerkedésnek nem rossz módja ez. Az alagútrendszer egyéb járataiban, a hűvös és nedves klímájú termekben gombát termesztettek vagy borospinceként hasznosították, a második világháború alatt pedig az ellenállás tagjai rejtőzködtek itt.
Katafilok: illegális alagútturisták
A katakombákba – a látogatásra hivatalosan kijelölt zónán kívül – 1955 óta tilos leereszkedni. Ami tilos, sokszor éppen azért vonzó, mert veszélyes, és nincs ez másképp Párizsban sem: a katafilok, azaz a katakombákban szívesen tartózkodók az 1980-as évektől kezdve munkálkodnak azon, hogy (illegálisan) feltérképezzék ezeket az elhagyatott járatokat. Akkoriban még a hatóságok sem vették olyan szigorúan a tilalmat, mint manapság; előfordult, hogy az iskola alagsorából vezetett lejárat a kőbányákba.
A lázadó fiatalok ettek, ittak, buliztak, művészeti előadásokat rendeztek, vagy éppen drogoztak a föld alatt, a világ szeme elől rejtve.
Éjszakai klubok és galériák nyíltak a föld alatt, különös szórakozási lehetőséget kínálva azoknak, akik nem féltek attól, hogy csontvázakba botlanak vagy éppen eltévednek a föld alatt.
„Lement egyedül, és soha nem jött fel”
András több mint tíz éve járt – titokban – a párizsi alagútrendszerben. Mint mondja, életre szóló élmény volt, de soha többé nem menne le, pedig nem félős típus. „Egy helyi, katafil barátom hobbiszerűen járt le ezekbe az alagutakba a társaival, térképeket készítettek. Soha nem egyedül ment, ezt nagyon szigorúan és komolyan veszik: volt már rá példa, hogy valaki lement egyedül, és soha nem jött fel, mert eltévedt vagy éhen halt. Vagy ha elő is került, megőrült.”
Ötfős kiscsoportban ereszkedtek le a föld mélyébe, és az „alászállás” éppen úgy zajlott, mint Victor Hugo A nyomorultak című regényében:
Az egyik utcán félretoltak egy csatornafedelet, és sorban leereszkedtünk.
Lementünk egy iszonyú hosszú vaslétrán, azt hittem, soha nem jutunk már a végére. Körülbelül nyolc emelet mélyen lehettünk, amikor végre leértünk. Egy ajtón át egy kisebb terembe jutottunk, onnan indultak a járatok. Mindenkinek volt fejlámpája, egyébként csak a térképet vihettük magunkkal, ez is a katafilok egyik szabálya: nem vihetsz le magaddal sem enni-, sem innivalót, semmi olyasmit, amivel szemetelhetnél, hogy ne vonzza oda a patkányokat, rovarokat.”
„Nincs lenn semmi, csak az abszolút csönd”
És hogy hogyan kell a föld alatti világot elképzelni? „Nincs lenn semmi, csak az abszolút csönd, némi por és vaksötétség. Ahol mi jártunk, régi párizsi utcanevek voltak a járatok falára vésve, hogy tudjuk, melyik utca alatt haladunk el éppen. Mi a Rue de Tolbiac alatt voltunk. Hátborzongató hely egyébként, a járatok szűkek, egy-egy ember átfér rajtuk, de sokszor össze kell kuporodni. Itt-ott termek is vannak a járatok között, az egyikben láttam, hogy a falba az 1775-ös évszámot vésték. Megrendítő volt belegondolni, hogy olyasvalaki véste be a falba ezt az évszámot, aki a francia forradalom előtt járt ott.”
A föld alatti termekben időnként jéghideg vízzel teli tavak alakulnak ki, Andrásék is láttak ilyet, de ez sem varázsolta élettelibbé a helyszínt. „Semmi nyoma odalenn az életnek. Amikor egy nagyobb terembe jutottunk, hirtelen szorongás csapott meg, és valami meghatározhatatlan szomorúság. Aztán találtam egy világháborús időkből származó élelmiszerjegyet, egy olyan pici fecnit, mint a körmöm. Kiderült, hogy a háború idején sokan menekültek ebbe a terembe, és hónapokig itt éltek. De az is hátborzongató volt, amikor a föld alatti kutat kerestük: csak térdig ér a karimája, ha nem figyelsz, simán beleesel. Beledobtunk egy kavicsot, de nem hallottam, hogy csobbant volna.” A kúttól nem messze a vezetőjük megkérte őket, hogy kapcsolják ki a lámpát: „ Azt a tökéletes csendet és sötétet soha előtte és utána sem tapasztaltam meg, a földfelszínen nem is lehet.”
Ilyen az igazi underground
Az alagútrendszer egyes részletei egészen szürreális módon tűntek rémisztőnek:
„Egy kisebb teremben gyönyörűen faragott márványlépcsőt láttunk, széles korláttal. Lefelé vezetett, ki tudja, hová, talán a pokolba…?
Rémálmainkban vannak ilyenek.” Végül egy mélygarázsba jutottak, öt-hat emeletnyi mélységbe a felszín alatt. „Egy szűk vájaton kúsztunk át, ma már biztos be is szorulnék, így lyukadtunk ki a mélygarázs legalsó szintjére. Megnyugtató volt visszakerülni az »élő« civilizációba. Körülbelül két és fél órát lehettünk odalenn, de olyan volt, mintha egy másik dimenzióban jártam volna. Nagyon jó élmény volt, mintha egy történelmi sci-fi helyszínére kerültem volna, de többet nem mennék le. Veszélyes hely, ott komolyan el lehet veszni. Nem úgy, mintha a körúton tévednék el.”
Ha érdekelnek még a titkos párizsi (és egyéb) helyek, az alábbi cikket is a figyelmedbe ajánljuk.
