Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az ember életét időtlen idők óta keserítik meg a rossz fogak: így küzdöttek ellenük a régmúltban.
Már időszámításunk előtt hétezer évvel létezett valamilyen formában fogorvoslás – de szó szerint évezredeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a fogápolás és a fogászati szolgáltatások mindenki által elérhető és megfizethető termékek és szolgáltatások képében létezhessenek. A 19. század végén köszöntött csak be az az időszak, amikor el lehetett menni egy specialistához, aki fogakkal foglalkozott – igaz, akkoriban ez még a borbély volt.
Anno a borbélyok ápolták a fogakat is
Nem véletlen a piros-fehér csíkos pózna, amely a borbélymesterség szimbólumává vált: eredetileg a sebészi és fogászi szolgáltatásokat is kínáló ezermesterek által száradni kiakasztott véres rongydarabok mintázata azonosította a borbélyokat. A későbbiekben is megmaradtak a színkombinációnál, ám egy fokkal kevésbé ijesztő változatban mutatták már be azt.
Ezt megelőzően azonban az ember azt használta, amije volt, és amire fantáziája akadt: a csináld magad típusú fogorvoslás ilyen jellegű fogápolási segédeszközök használatát is jelentette egyben.
A fogkefe kezdetben ágdarab volt
Azt már a régi korok embere is értette, hogy ha nem tisztítja fogát, akkor az elromlik, kilyukad, és végső soron el is veszítheti azt. Most már tudjuk, hogy a folyamatban a baktériumoknak van nagy szerepe, annak idején azonban még úgy vélték, férgek rágcsálják azokat a lukakat a fogakra. A megoldás ugyanaz volt akkor is, mint most:
a fogkefe, amely azonban legősibb formájában még nem emlékeztetett a ma használatos, sörtékkel ellátott, nyéllel rendelkező eszközre.
Inkább egy ág volt, amit rágcsáltak, és rágás közben szálasra tépték azt fogaik. Ezek a szálak aztán képesek voltak a fogak közül is eltávolítani a szennyeződést, még ha nem is olyan hatékonyan, mint egy elektromos fogkefe.
A kínai Tang-dinasztia idején aztán, valamikor az időszámításunk szerinti 7–10. század között, kialakult a mai formájára is hasonlító fogkefe:
kezdetben bambuszból vagy csontból volt a nyél, a sörtéket pedig vaddisznó szőréből készítették.
Bár ma a legtöbb kefe fejét műanyagból előállított sörtékkel tűzdelik tele, ilyen disznószőrsörtés változatok is kaphatók még a környezettudatosság jegyében.
A tömeggyártásra azért sokat kellett még várni: William Addis, egy angol alkotta meg az ilyen rendszerben előállítható fogkefe prototípusát 1780-ban. Éppen zavargásért ült börtönben, amikor megfigyelte, hogyan söprik a padlót, aztán fogott egy csontot, ami az előző vacsoráról megmaradt, szerzett hozzá sörtéket és ragasztót, a többi pedig már történelem. 1857-ben egy Wadsworth nevű amerikai fogorvos védette le először az általa tervezett fogkefe szabadalmát, majd 1938-ban megszülettek a nejlonsörték is.
Az első elektromos fogkefét 1937-ben készítették, de ez még messze volt a tökéletestől, egy 1954-es verzió azonban már megfelelt a kívánalmaknak. Philippe-Guy Woog,
a mára teljesen elterjedt elektromos fogkefék svájci feltalálója eredetileg azokra gondolt az újszerű fogtisztító eszközzel, akik mozgásukban korlátozottak,
de hamar elterjedt, hogy milyen jól működik az eszköz, és tömegek kezdték el vásárolni.
A fogkrém is korai fejlesztés
Gondolhatnánk, hogy a fogkrém a fogkefe után jött létre, de nem: már időszámításunk előtt 5000–3000 évvel készült fog tisztítására szolgáló paszta ökörpata, mirha, tojáshéj és kő felhasználásával. A perzsák pörkölt csigaházat, gipszet és különböző gyógynövényeket is használtak, de még nagyon sokáig mindenki magának állította össze az ideális fogkrémet házi recept szerint dolgozva.
Gyökerek, kérgek, porított faszén, kréta és bergamott- vagy levendulaolaj: ezek is kerülhettek a fogak tisztán tartására szolgáló készítményekbe, mígnem 1880-ban megszületett a tubusból kinyomható fogkrém ötlete. Arra, hogy ezek a készítmények fluoridot is tartalmazzanak, amely segít kivédeni a fogak kilyukadását, egészen 1955-ig kellett még várni.
A korai fogkrémeknél is régebbi eredetűek a fogpiszkálók: akár egymillió éve is használhatták már ezek elődeit, melyek akár fából, akár csontból is készülhettek. A viktoriánus korban a nemesfémek használata is megszokott volt fogpiszkáló készítésekor, használata pedig olyan elterjedtté vált az eszköznek, hogy külön illemtankönyvek születtek arról, hogyan illik és hogyan nem illik használni.
A legmodernebb fogápolási eszközök ezek
A fogselymet – mely eredetileg valóban selyemből készült – a 19. század végén kezdtük el használni: ezek képesek azokat a szennyeződéseket is eltávolítani, amelyekhez a fogkefe már nem férhet hozzá, ezzel a fogszuvasodás esélyét tovább minimalizálják. A második világháború idején vált jellemző alapanyagukká a műanyag, mely olcsóbb és jobban hozzáférhető, mint a selyem. Az ötvenes években aztán a szájzuhanyok is megjelentek, így ma már nem a fogak elvesztése az, amit természetesnek veszünk, hanem az, hogy azokból a lehető legtöbbet épségben tartsuk meg akár időskorunkban is.
