Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Csaknem száz éven át, 1875-től 1965-ig állt a Blaha Lujza téren az épület, amely előbb a Népszínháznak, majd a Nemzeti Színháznak adott helyet – és amit egy átgondolatlan városrendezési terv alapján végül felrobbantottak.
„Ma reggel a Blaha Lujza téren felcsattant az ácsszekerce hangja: a Tóth ácsbrigád leverte a lemezkerítést tartó palánk első oszlopát. Ezzel megkezdődött a Nemzeti Színház bekerítése” – adta hírül 1965. február 16-án az Esti Hírlap. „Bent, a színházépületében teljes erővel folyik a bontás. Már csak egy emelet van félig épségben a galériákból. Lassítja az előrehaladást, hogy a törmelék egyelőre csak kézi erővel szállítható. Az üres nézőteret nemsokára beállványozzák, hogy hozzáférhessenek a freskókhoz. Az értékes képeket múzeumba szállítják. Ezután következik a tetőszerkezet bontása, majd a falak robbantása. Ezzel kapcsolatban ma délelőtt a színházban az építők és a honvédség szakemberei között megkezdődtek a tárgyalások” – folytatta a lap a helyzetjelentést. A bontás végül több részletben zajlott, és 1965 áprilisára a hatalmas épület teljesen eltűnt a föld színéről: felrobbantották.
A Blaha Lujza téren álló épület valójában ideiglenesen vált a Nemzeti Színház épületévé: eredetileg a Népszínház társulata játszott benne. Amikor azonban az Astoriánál lévő, a Nemzetinek helyet adó épületet balesetveszélyesnek nyilvánították, a társulat átköltözött a Rákóczi út és a Nagykörút sarkán álló épületbe. Az eredeti elgondolás szerint a Nemzeti számára épült volna egy újabb színház az Astoriánál, de hiába készültek el a tervek: az első világháború közbeszólt.
Kedvelt találkahely volt
Az 1920-as, 30-as években is többször felmerült az építkezés gondolata a városvezetés köreiben, de nem valósult meg belőle semmi: a Nemzeti társulata maradt az 1920-ban Blaha Lujzáról elnevezett téren lévő épületben. Az óriási színházban 1407 ülőhely, 50 páholy és 475 állóhely állt rendelkezésre, a díszes, neoreneszánsz épület a tér jellegzetességének számított, csakúgy, mint az előtte álló óra. A tér kedvelt találkahelynek számított a budapestiek körében, olyannyira, hogy még dal is született róla:
Mindig a Nemzeti előtt várom az édes, kicsi nőt,
S a hirdetési oszlopot egészen kiolvasom ott,
míg várok.
S a nő halkan odaoson,
Gyalog jön, vagy villamoson.
Nem lett volna szükséges lebontani
1965 után azonban nagy bajban lett volna az, aki a dal alapján akart tájékozódni a környéken. A kettes metró építésére hivatkozva a Nemzetit lebontották; annak ellenére, hogy már akkoriban is nyilvánvaló volt, hogy a metró építése miatt nem feltétlenül szükséges eltüntetni a patinás épületet. Valószínűleg több szempont is közrejátszott abban, hogy végül azok győztek, akik a bontás mellett tették le a voksukat: egyrészt Rákosiék szemében szálka volt a Horthy-korszak emblematikus épülete, másrészt pedig a korszakban modernnek számító városrendezési törekvéseket a praktikusság vezérelte. Leginkább a forgalom akadálytalan áramlása, amelynek érdekében még a gyalogosokat is igyekeztek eltüntetni a föld színéről, azaz aluljárókba terelni. Nem sokon múlott, hogy a körúti villamosnak is búcsút mondhattak a budapestiek.
A színészek végignézték a bontást
A színészek – és azok, akiknek volt némi esztétikai érzékük – mindent elkövettek, hogy az épület megmaradjon, de hiába. A színház utolsó előadása a Lear király volt, annak egyik kulcsmondatát („Nehéz idő sújt: itt engedni kell”) mindenki az akkori helyzetre vonatkoztatva értelmezte. (Nem véletlenül szólt a vastaps 20 percig.) A színészek a szemközti EMKE teraszán nézték a bontást, sokan sírtak. A színház még használható berendezési tárgyai különböző helyszínekre kerültek: a földszinti zsöllye Szegedre, a csillárok Nagykőrösre, az aranyozott tükrök a ráckevei kastélyba. Gobbi Hilda megmentett néhány ajtót és széket a Bajor Gizi Színészmúzeum számára, a színház falának darabjait pedig beépítette visegrádi nyaralójába.
Állítólag olyan dühös volt a bontást támogató Major Tamásra, hogy az igazgató irodájának ajtaját akarta budiajtónak használni.
Ekkor még azt gondolták, hogy a Nemzeti új épülete a Felvonulási téren, a ledöntött Sztálin-szobor környékén fog helyet kapni, de erre végül nem került sor. A Blaha Lujza téren felépült a Szabad Nép-székház, mellette a sérült Corvin Áruház alumíniumborítást kapott, végképp jellegtelenné változtatva a hajdani találkahelyből lett, térre már nyomokban sem emlékeztető útkereszteződést.
„Súlyos esztétikai hiányérzetet kelt”
Nem telt bele sok idő, és s budapestieknek is feltűnt, hogy egyik kedvenc terük elvesztette arculatát. A Budapest című folyóiratban már két évvel a bontás után, 1967-ben arról panaszkodtak, hogy a tér „elvesztette hangsúlyát, alakja szabálytalan, környező épületei között nincs stílusösszhang”, mi több, „súlyos esztétikai hiányérzetet kelt”. Húsz év múlva, 1987-re pedig kritikussá vált a helyzet: „Balladát kellene írni róla. Mennyire jellegzetes volt, mennyire hozzátartozott Budapesthez, sőt, az egész ország ismerős helye volt. »Ott, ahol a hatos megáll...« Mi lett belőle? Nap mint nap látom, s undorodva igyekszem mielőbb elhagyni” – panaszolta egy olvasó a Budapest című lapnak.
„Egy tértől az ember valami pihentető nyugalmat vár, legalább valami szépséget, érdekességet, fát, szobrot, amely egy pillanatra megállít, elgondolkoztat, sugall valamit...
Ehelyett talál csenevész növényzetet – úgy látszik, a fák sem szeretik már ezt a helyet –, egy, önmagában nem rossz, de a környezet által hatását elvesztett csobogót és néhány padot” – ecsetelte a sivár látványt a levélíró.
Örökre eltűnt a régi Nemzeti
Noha a következő évtizedekben folyamatosan napirenden volt az új Nemzeti Színház megépítése, végül csak 2002-ben adták át az új épületet, a Lágymányosi híd pesti hídfőjénél, aminek szintén vegyes volt a fogadtatása mind a küllemét, mind az elhelyezkedését illetően. A Blaha Lujza tér pedig soha többé nem nyerte vissza hajdani patináját, bár az utóbbi években jelentős átalakítások történtek: a sajtószékházat lebontották, a Corvin áruházról leszedték az alumíniumborítást, visszaállították a felszíni gyalogos-átkelőhelyeket, és zöldítéssel is próbálkoztak. A régi Nemzeti azonban örökre a múlté marad. (Borítókép: a Nemzeti Színház 1960-ban. Fotó: Fortepan/Breuer Pál)
