Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
IV. Béla király legidősebb lányát, Árpád-házi Szent Kingát, vagyis Kunigundát a lengyel és a litván nép is védőszentjeként tiszteli; a legenda szerint a magyar királylány imádsága mentette meg Lengyelországot a tatárdúlástól, és más csodás tettek is fűződnek alakjához.
Árpád-házi Kinga IV. Béla magyar király és Laszkárisz Mária bizánci hercegnő első gyermekeként látta meg a napvilágot 1224. március 5-én, valószínűleg az esztergomi királyi várban; testvére volt Szent Margit és Boldog Jolán, nagynénje pedig a Türingiába szakadt Szent Erzsébet. Részben Erzsébet, részben pedig nagybátyja, Kálmán herceg hatására Kinga gyerekkorától kezdve mélyen vallásos életet élt, de buzgalmára az akkoriban népszerűvé vált koldulórendek (melyek képviselőit Béla király szívesen látta udvarában) is hatással voltak. Ilyen hatások mellett talán nem meglepő, hogy a királylány egészen fiatalon úgy döntött, más férfiak helyett kizárólag Krisztusnak szenteli az életét, és szüzességi fogadalmat tett.
Férjével közösen fogadtak ártatlanságot
Sorsáról azonban a szülei döntöttek Kinga megkérdezése nélkül: tizennégy évesen eljegyezték a nála két évvel fiatalabb Szemérmes Boleszláv krakkói és szandomiri herceggel, és Lengyelországba küldték, hogy leendő hitvese oldalán megtanulja a helyi nyelvet. Az elbeszélések szerint az egész ország a csodájára járt, falvak vonultak ki köszöntésére, amikor a szépséges és szent életű királylány az akkori Észak-Magyarországon és Szandecen keresztül Krakkóba utazott. Egy évvel később megtartották az esküvőt (országra szóló lakodalmat, természetesen), az utódokra azonban hiába vártak a szülők, Kinga elhivatott aszketizmusa ugyanis a férjére is átragadt.
Meggyőzte Boleszlávot, hogy hozzá hasonlóan fogadjon szüzességet − együtt tették le a fogadalmat Prandota krakkói érsek előtt −, ún. József-házasságban éltek, vagyis Szűz Mária és Szent József példájára teljesen száműzték a testiséget a kapcsolatukból. Az anyagi hívságokat hasonlóképpen megvetették, Kinga hozományát a szegények, özvegyek és árvák megsegítésére és a tatárok elleni védekezésre fordították. 1241-ben a mongol horda Lengyelországba is betört, a hercegi pár ekkor Krakkóból a felvidéki Podolinba, majd a Dunajec bal partján épült Csorsztin sziklavárba menekült.
Rengeteget tett a lengyel nép segítéséért
A tatárdúlás után Kinga hazalátogatott Magyarországra, hogy segítséget kérjen édesapjától a nélkülöző lengyel nép számára. A legenda szerint apja kíséretében ellátogatott a máramarosi sóbányákba: az egyik aknaszlatinai tárnában gyönyörködve nézte a csillogó fehér sótömböket és azt kérte a királytól, adja neki ezt a sóaknát, hogy „innét egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket”. A király teljesített lánya kérését, Kinga pedig a birtokbavétel jeleként lehúzta ujjáról az egyik aranygyűrűt, és az aknába dobta. Később, amikor az apjától kapott bányászok segítségével megnyitotta a híres wieliczkai sóbányát, az első kitermelt sótömbben megtalálták a gyűrűt.
Férje, aki 1243-ban foglalta el V. Boleszláv néven Lengyelország trónját, rendkívül hálás volt Kingának országépítő tevékenységéért, ezért neki ajándékozta a Krakkótól délre található Szandec tartományt, ahol a hercegné klarissza kolostort alapított. Kinga negyven év házasság után, 1279-ben temette el a férjét, és (ugyan a lengyelek azt kérték, vegye át az ország kormányázását) özvegyként úgy döntött, teljesen maga mögött hagyja a világi életet, és felvételét kérte a klarisszák közé. Az általa építtetett zárdába költözött, ahol jótékonykodással, imádkozással és szorgos munkával teltek a napjai, néhány évvel később a rend tagjai főnöknőjükké választották, mely tisztséget haláláig megtartotta.
Erdővé változott a királylány elhajított fésűje
Az apácák élete azonban nem volt csupán játék és mese, 1287-ben ismét tatárok dúlták fel Lengyelországot, betörtek a kolostorba, ezért a klarisszák Csorszin fentebb említett sziklavárába menekültek; végül Baksa Simonfia György magyar vitézei űzték el a pogány rablókat. Ehhez az esethez kapcsolódik a Szent Kinga személyéről szóló leghíresebb legenda: a hercegnőből lett apátnő társaival a tatárok elől menekült, amikor a Pieninek-hegységhez érve leszakított egy szalagot a hajából, majd a háta mögé dobta, hogy megakadályozza üldözőiket a továbbjutásban. A szalag csodálatos módon folyóvá változott, így keletkezett a Dunajec.
A folyón a mongol lovasok nehézkesen ugyan, de átjutottak, Kinga ekkor újabb csodát tett: ezúttal a fésűjét hajította hátra, melyből sűrű erdő lett, ezen a tatárok már képtelenek voltak átküzdeni magukat. A legenda úgy tartja, az ő imádkozása mentette meg Lengyelországot attól, hogy a tatárok feldúlják és földig rombolják. A veszély elmúltával Kinga és társnői visszatértek a kolostorba, ahol hősünk nekilátott az újjáépítés hosszú munkájának; a menekülés viszontagságai azonban alaposan legyengítették az apátnő egészségét, 1291 őszén betegeskedni kezdett, és ágynak esett.
Tíz hónapos lábadozás után, 1292. július 24-én, 68 évesen Szent Kinga visszaadta lelkét a teremtőjének; a kolostor környéke ekkor is támadás alatt állt, cseh csapatok ostromolták, tőlük való félelmükben az apácák három napig eltitkolták Kinga halálhírét. A néhai magyar királylány állítólag holtában is csodákat tett, sírjánál a legendák szerint 60 vak és 200 más beteg gyógyult meg, így Szandec hamar a lengyelek, magyarok és morvák népszerű búcsújáró helye lett. Kingát 1690-ben VII. Sándor pápa boldoggá avatta, öt évvel később XII. Ince Lengyelország védelmezőjévé tette, 1999-ben II. János Pál pápa emelte a szentek sorába.
