Hernádi Judit és Kern András a magyar színművészet kiemelt szereplői, híresen jók a munkájukban. Új közös előadásukról és legendás produkciókról beszélgettünk.
Az interjú előtti hetekben mutatták be új közös előadásukat, a Kalamazoo című produkciót, ami egy idős férfi és nő kapcsolatát ábrázolja.
Könnyen megbarátkoztak az új darabbal?
Hernádi Judit: Amikor először olvastuk a szöveget, nem volt egyértelmű, hogy milyen darab lesz belőle. Azt kezdettől tudtuk, hogy az Orlai Produkció kifejezetten nekünk szánta a szerepet. Sebestyén Aba rendező pedig végig kézben tartotta az ügyet, jó volt vele dolgozni. Végül egy stand-upba hajló előadás kerekedett ki.
Mindketten egy-egy derűs, de közben mély fájdalmakat cipelő özvegy szerepében tűnnek fel, akik egy online társkeresőn ismerkednek meg. Szeretik ezeket a karaktereket?
H. J.: Most válaszolj te!
Kern András: Figurának hívjuk. Már mindenki átveszi az angol szavakat, mint a karakter. De ki tudja, ez talán már csak engem zavar. Szóval az én figurám, vagy karakterem, egy olyan férfi, akinek a felesége a közelmúltban halt meg rákban. Még közel van hozzá ez az esemény, benne a fájdalommal, ami az egész előadást átjárja, noha ez valóban egy humoros darab. Az is egyértelmű, hogy mind a nő, mind a férfi nagyon szerette az előző párját.
Az elmúlt években ez a negyedik közös előadásuk. Azt gondolnám, hogy ennyi közös munka után könnyebb együtt dolgozni.
H. J.: Ezzel egyetértek! Ismerjük egymást, így tudunk egymásra támaszkodni, és ez megkönnyíti a folyamatokat. Illetve neki fantasztikus gondolatai vannak, rengeteget hozzátesz az előadásokhoz a próbák alatt. Én pedig erre tudok válaszolni, ami szintén előrébb mozdítja a munkát.
K. A.: Ugyanakkor meg mégsem elég könnyű, ahogy valójában semmi sem elég könnyű. Évtizedek után is tapasztalom, hogy hiába tűnik egyszerűnek egy színdarab, nehéz színpadra állítani a tökéletes formában. Mert a szöveg az egy alap, abból lehet csinálni vacak vagy remek előadást. Ez rendezői és színészi hozzáállás kérdése. Abban igaza van Juditnak, hogy a mi szoros szakmai kapcsolatunk ad egy rutint. Ugyanakkor a rutin bizonyos mértékig kerülendő a színjátszásban.
H. J.: Érdekes, hogy ezt mondod. Ez volt a negyedik közös előadásunk az Orlai Produkcióval a Belvárosi Színházban, és én már kezdtem aggódni, hogy a darabok túl egyformák. De most elmondhatom, hogy mindegyik egészen más.
Mióta dolgoznak együtt?
K. A.: Ő még főiskolás volt, amikor én már a Vígszínház tagja voltam. Ott találkoztunk, ő akkor gyakorlaton volt a színházban, a Kakukkfészek című előadásban játszottunk együtt először – Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regény alapján. Én egy dadogós fiút alakítottam, ő egy rosszlányt, aki beszökött az elmegyógyintézetbe. Ez volt ez első közös munkánk.
H. J.: Nem sokkal később játszottunk egy számunkra nagyon emlékezetes előadást a Vígszínház nagyszínpadán, két egyfelvonásos előadásban, a Gépírók – Kínaiakban. Mindkettőnknek nagy élmény volt! Ezt meg kell említeni!
Mitől lett ilyen fontos ez a darab?
H. J.: Attól, hogy együtt játszottuk, és attól, hogy jó volt.
Ennyi elég?
K. A.: Ennyi elég! Nem mindig kell több, nagyobb, szebb. Elég a jó! Mi mindig jóban voltunk, a kezdetektől fogva rokonszenvesek vagyunk egymásnak. Hamarosan átmegyünk nagy barátságba, lassan többet vagyunk együtt, mint a szeretteinkkel, hiszen sokat dolgozunk egy helyen. Már ismerjük egymást, a másik minden rezdülését.
Megosztják egymással a nehézségeket?
H. J.: Szemtől szemben mindent elmondunk egymásnak. András elmondja, ha nem ért egyet valamiben, és én is.
K. A.: Ő még inkább.
H. J: Igen. Talán semmit nem rejtek véka alá. De végeredményben ez nem számít, a lényeg, hogy megosztjuk egymással, ha zavar minket valami. Emberi kapcsolatainkban nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy szőnyeg alá söpörjük a komoly problémákat. Színészként, egy közös darabban pedig még fontosabb a tiszta, nyitott kommunikáció.
András öltözőjében ültünk le beszélgetni. Hamarosan lejár az időnk, hiszen egy óra múlva kezdődik az előadás. Ma a Válaszfalak című darabot játsszák. Mi történik, miután véget ér az interjú?
K. A.: Elolvasom a szöveget, különös tekintettel az első jelenetekre. Felveszem a jelmezt, találkozom a kollégákkal, majd elkezdődik a várakozás. 19:05 perckor bemondják a hangszóróba, hogy mehetünk a színpadra. Előtte összenézünk, és már ebből tudjuk, hogy a másiknak van kedve játszani vagy nincs, ami egyébként mindegy, játszani úgy kell, mintha lenne kedvünk. Úgyis lesz!
