Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Hajó- vagy repülőszerencsétlenségek túlélői olykor hosszú éveket töltenek el a vadonban, emberi társaság nélkül, a természet erőivel dacolva, mire rájuk találnak, és megmentik őket. A világ legkülönösebb remetéje, egy új-zélandi férfi, Tom Neale azonban nem egy szerencsétlen véletlen folytán, hanem saját elhatározásából döntött úgy, hogy elvonul az emberi civilizációból: az önkéntes Robinson megszakításokkal 16 évet töltött egy lakatlan szigeten.
Megunta az emberi civilizációt
Az 1902-ben Wellingtonban született Thomas Francis Neale fiatalkorának nagy részét a tengeren töltötte, kezdetben az új-zélandi haditengerészet fedélzeti mérnökeként, majd független kalandorként járta a Csendes-óceánt, különböző munkákat vállalt, például banánültetvényen dolgozott, vagy a kereskedőhajókon segédkezett. Húszas évei végén Neale Tahitira költözött, ahol egy évtizedet töltött különböző foglalkozásokat űzve, majd a második világháború idején visszatért az Új-Zéland fennhatósága alá tartozó Cook-szigetekre, és nyitott egy boltot, ahonnét a helyiek beszerezhették a mindennapi élethez szükséges portékákat.
Hősünk 1943-ban ismerkedett meg Robert Frisbie amerikai íróval és utazóval, aki mesélt neki a Cook-szigetek északi csoportjához tartozó, alig 10 négyzetkilométer területű, gyönyörű Suwarrow-atollról, melyet 200 kilométer választ el a legközelebbi ember által lakott területtől. Az egzotikus és (a világháború idején ott állomásozó katonák kivételével) lakatlan korallszigetről szóló beszámoló lenyűgözte Neale-t, aki egy, a katonáknak élelmet szállító hajó fedélzetén el is jutott Suwarrow-ra: az ott látottak csak még jobban feltüzelték a fantáziáját, eldöntötte, a szigeten fogja folytatni az életét.
Vadkacsát szelídített és rákokkal harcolt a lakatlan szigeten
Hosszas előkészületek után Neale 1952-ben vágott bele önkéntes száműzetésébe, Robinsonnal ellentétben azonban nem bízta a sors kénye-kedvére magát: alaposan felkészült az emberi civilizációtól távoli életre, hosszú évekre bespájzolt élelmiszerből, kávéból, lisztből, cukorból, cigarettából, benzinből és egyéb javakból, számos szerszámot és hétköznapi használati tárgyat, például partvist és konyhai felszereléseket is vitt magával, huszonegy csomagot rakott össze. Rádiót és puskát ugyanakkor nem vitt magával, ugyan az utóbbin sokat töprengett, végül úgy találta, nem szívesen ölne élő állatokat, másrészt túlságosan drága lett volna a lőfegyver beszerzése. Gyógyszert szintén azért nem vitt a szigetre, mert túl sok pénzt kellett volna költenie rá.
A környékbeli szigeteken élők közül többen felajánlották Neale-nek, hogy vele tartanak önként vállalt magányába – köztük több nő, aki feleségnek ajánlkozott a remete számára –, ő azonban elutasított mindenféle emberi társaságot, kizárólag két macskáját (egy nőstény cicát és a kölykét) vitte magával. Kunyhó ácsolásával szintén nem kellett foglalatoskodnia, a katonák számára épített, primitív vízvezetékkel ellátott alkalmi szállások ugyanis még épen álltak, de vitt magával kovaköveket, melyekből tűzhelyet eszkábált. Később baromfiudvart és veteményeskertet is létesített a lakhelyénél, megszelídített egy vadkacsát, és sikeresen felvette a harcot a termését dézsmáló remete- és kókuszrákokkal.
A kezdeti években a lakatlan korallsziget a megtestesült idill volt Neale számára, aki napjai nagy részét kis birodalma gondozásával töltötte, szabadidejében pedig sokat pihent és olvasott, esténként a tengerparton ült és teát kortyolgatva nézte a naplementét. Sokat adott a külsőségekre, és igyekezett a lakatlan szigeten is fenntartani a civilizáció mázát: ruháit rendesen kimosta (bár leginkább csak ágyékkötőt hordott), elmosogatott maga után, mindig tisztán tartotta a szálláshelyét, és saját megjelenésére is ügyelt. Olykor látogatói is akadtak, egy alkalommal például két vakációzó házaspár kötött ki jachttal Suwarow-n, akiket hősünk egyszemélyes fogadóbizottságként üdvözölt, és néhány napos ott-tartózkodásuk alatt rummal és jó társasággal látott el.
Elfogytak a készletei, oda lett az idill
A munkamániás Neale rengeteg felesleges dologba is belevágott, legnagyobb projektjének a korallszirtdarabokból épített, de egy ciklon által lerombolt egykori kikötő helyreállítását tekintette, melyen napi öt órát dolgozott, óriási kőtömböket hordott a helyszínre, hogy visszaadja néhai szépségét. A kezdeti évek idillje után azonban minden megváltozott, amikor Neale felhalmozott készletei fogyásnak indultak: a remetének nem csak a cigaretta és a kávé hiányával kellett megküzdenie, baromfi- és halétrendje nem fedezte kellően a fehérjeigényét, és egy szerencsétlen baleset miatt a háta is súlyosan megsérült.
Egy másik jachtozó házaspár, akikkel Neale 1954 nyarán találkozott, értesítette a hatóságokat a különös remete egészségi gondjairól, akik egy hajót küldtek érte, és visszaszállították a civilizációba. Felgyógyulását követően Neale vissza akart térni a saját kis szigetére, a hatóságok azonban megtiltották számára, ezért kénytelen-kelletlen letelepedett Rarotunga szigetén, és egy raktárban vállalt munkát; megházasodott és két gyereke született. A furcsa remete azonban továbbra sem adta fel robinsoni ábrándjait, és 6 év elteltével, 1960-ban újdonsült családját hátrahagyva sikerült visszatérnie Suwarrow-ra, ezúttal sokkal alaposabban kiszámolt mennyiségű készletekkel a birtokában.
Nem adta fel, kétszer is visszatért a szigetére
Az önkéntes száműzetés ezúttal három és fél évig tartott, Neale 1963 decemberében saját elhatározásából távozott az atollról, melyet ekkoriban gyakran látogattak a környékbeli gyöngyhalászok, és a nem kívánt társaság egy idő után kellemetlenné vált a magányt kereső remete számára. Hősünk ismét Rarotungán telepedett le, ahol Egyszemélyes sziget címmel könyv formájában megírta kalandjait, azonban újfent hamar rájött, az emberi civilizáció nem neki való. Három és fél éves civil életet követően ismét kitelepült Suwarrow szigetére, és több mint tíz évig élt megszakítatlanul Robinsonként, mígnem gyomorrákbetegsége miatt 1977-ben kénytelen-kelletlen visszatért Rarotungára, és befeküdt a kórházba.
A halálos kór még ugyanazon év novemberében végzett az akkor már 75 éves kalandorral, akit Rarotunga szigetén, az új-zélandi fegyveres erők temetőjében, a repülőtér mellett helyeztek örök nyugalomra.
