Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az „eladó lányoktól” elvárták, hogy szépek, tiszták és „rendesek” legyenek, majd lehetőleg 18 éves korukig férjhez menjenek. A falu tekintete szigorúan őrködött a nagylányok erkölcsei fölött, és aki vétett az íratlan szabályok ellen, saját jó hírét (és férjhez menési esélyeit) tette kockára.
„Egy jó kis filkókosárnak megfogjuk egyik kezünkben a fülét, öregapám egy görbe bottal előttünk járja: gyertek csak, milyen szép nagy lószarok vannak itt, ő mutogatja, mi meg a másik kezünkkel felmarkolva hányjuk a kosárba ezt. Sehogy se akartuk, hogy lószart szedjünk, olyan csúnya, ragad, büdös; csináltunk mink mindenféle kifogást, de mese nincs! (…) Hát nem, nem fogunkhoz való munka, panaszkodtunk is nagyon, mire ezzel végeztünk, hogy nagyon fáj a derekunk. De öregapám azt mondta, majd megszokjátok. (…) »Még ha fáj is, annál jobban hányjátok a farotokat, hadd lássák, belőletek milyen jó dolgos asszony válik!«” – írta Berényi Andrásné önéletrajzi visszaemlékezéseiben, amely a hetvenes években jelent meg Nagy Rozália a nevem címmel.
A 20. század elején a család minden tagja kivette a részét a munkából, már az egészen kicsi gyerekek is. Nem volt ez másképp akkor sem, ha a gyerek lánynak született, s csak „eladó lány” korában mentesülhetett egy kicsit a nehéz fizikai munka alól. Az említett végterméket azért kellett összeszedniük a kislányoknak, hogy mielőtt a trágyát eladják, a tyúkok kiszedegethessék belőle a búzaszemeket. Az ilyen munkához a felnőttek túl elfoglaltak voltak, az eladó lányokat kímélték, így a fiatalabb korosztályra maradt a nemszeretem feladat.
Miért járt a korsó a kútra?
Amikor egy lány az iskolapadból kikerült, 12-13 éves korában – faluhelyen hat osztálynál nemigen végeztek el többet akkoriban –, növendék lánynak minősült. Már ekkor érződni kezdett, hogy megváltozott a helyzete a családban. Édesanyja egyre több feladattal bízta meg: segített a mosásban, főzésben, kenyérsütésben; vigyázott a kistestvéreire, és ő járt a kútra ivóvízért. Ez utóbbi jelentősége túlmutat önmagán, hiszen a kútnál találkoztak a növendék lányok a hasonló korú süldő fiúkkal (azaz suttyókkal). Itt kiválóan lehetett ismerkedni, s megesett, hogy hazafelé menet a korsóban vagy vödörben lévő víz felét „véletlenül” kilötyögtették, hogy még egyszer fordulhassanak.
Bandázás a falu főutcáján
Az ilyen korú lányok bandáztak is: vasárnaponként és ünnepnapokon egyiküknél összegyűltek, kiültek a kispadra, énekeltek, táncoltak, játszottak. Ha a hasonló korú fiúk is megérkeztek, táncolhattak velük, de sötétedésre szigorúan otthon kellett lenniük. A bandázás folytatódott nagylány korukban is: nemcsak egymáshoz jártak át tollat fosztani vagy kukoricát hántani: együtt jártak a fonóba is. Van, ahol szokás volt a falu utcáján is végigvonulni a díszes népviseletben, az idősek legnagyobb örömére, akik természetesen szorosan figyelemmel követték a fiatalság ügyeit. Ha egy barátság különösen szoros volt, a lány mátkájául választhatta barátnőjét. Ez a szövetség egy életre szólt: még öregkorukban is mátkámnak szólították egymást. (A témáról részletesen olvashatunk Kósa László és Szemerkényi Ágnes Apáról fiúra című könyvében.)
Az iskola elhagyása után egy-két évvel, azaz 14-15 éves koruktól kezdve már eladó lánynak számítottak. Ettől kezdve különösen megbecsült helyük volt a családban: a nagylány később kelt, mint családtagjai (ez fél hatot jelentett), és afféle tisztaságfelelős volt a házban: beágyazott, kisepert, gyomlált a veteményes- vagy virágoskertben. Mivel már udvarolhattak is neki, az ő érdeke is volt, hogy ne „szólják meg”, hogy rendetlenség van nála. A mezőgazdasági munkákban is segíteniük kellett a nagylányoknak, de még nem kellett hajnaltól napestig dolgozniuk, mint anyjuknak: ha elfáradtak, leülhettek, nem szólt rájuk senki. Aki napszámba járt, magára költhette a keresetét: vehetett magának új csizmát, de akár a kelengyéjére is költhette.
Az arcukat csipkedték, hogy kipiruljanak
Ha telt rá, szebb, drágább ruhákban járhatott. A falu valamiféle esztétikai többletet várt el az eladó lányoktól: nekik az volt a fő feladatuk, hogy szépek legyenek, különösen az utcán és a templomban, szépségük demonstrálásának két fő helyszínén. Szépségük szimbolikusan olyan apróságokban is megjelent, mint a „nyifogós csizma” vagy a „szép piros kar”, de még inkább a piros arc: „Mikor mentek a templomba a lányok, csípték az arcukat, hogy mire odaérnek, ahol ott vannak a fiúk, szép pirosak legyenek” – írta a néprajzkutató a Bódva-völgyi lányokról. Vigyázni kellett azonban, hogy ne essenek túlzásokba: ha túl sokáig mosakodtak, fésülködtek, „czifrakorhelnek” mondták őket. „A rendes lány” rendességének fontos fokmérője volt a hajának és a kötényének az állapota. Nagy szégyen volt, ha mégoly korai látogató fésületlenül találta a nagylányt, a kötőnek pedig mindig tisztának kellett lennie.
A tisztességes lány sarka
Az eladó lány elsődleges feladata tehát a párra találás volt. Akinek nem sikerült „időben” férjhez mennie, a falu népe kigúnyolta, hiszen nem tartozott se az asszonyokhoz, se a lányokhoz. A leányság szokásjogi felső határa körülbelül a huszonötödik, a legénységé pedig a harmincadik életév volt. Ugyanakkor a nagylány egyik legfőbb kötelessége éppen jó hírnevének kialakítása volt. Híre mindenekelőtt szexuális tisztaságával volt kapcsolatos. De egyéb viselkedési normáknak is meg kellett felelnie: figyelnie kellett, hogyan beszél, hogyan eszik, hogyan ül (a keresztbe tett láb illetlennek számított), de a legfontosabb az utcai viselkedés volt: „A szemérmes komoly menés a legszebb a lánynál. A rosszféle lányt arról is meg lehet ismerni, hogy a lábát nem úgy rakja, mint a tisztességes, hanem egy kicsit széjjelebb. Úgy mondják: »nagyokat szed a lába közé«, meg »kifelé áll a sarka«. Tisztességes lány aprókat lép, és befelé áll a sarka” – tartották. A tisztesség, az alázat, a szorgalom és a tartózkodás voltak azok az erények, amit a paraszti közösség elvárt a lányoktól – a férfiakkal az élen. „Először vonakodni kell. Én arra kényes voltam, ha valaki (lány) adakozó volt. Én azt szerettem, aki kicsit tiltakozott” – mondta egy parasztember az őt kérdező kutatónak 1990-ben.
Tud-e szőni, fonni?
A nagylány az ebéd elkészítésében is segédkezett, fontos feladata volt a kenyér dagasztását és a főzést megtanulni. Szőni, fonni szintén elengedhetetlen volt: olyannyira, hogy a házasodni szándékozó legények is azt kérdezték a szülőktől, tud-e fonni a lány. Ha a szülők azt válaszolták, nem tud, azt jelentette: még nem akarják férjhez adni. Hosszú téli estéken a leányok és asszonyok egyetlen társas szórakozása egyébként is a fonóba járás volt. Itt beszélgettek, énekeltek, vitték magukkal a rokkát vagy a guzsalyt és a fonnivalót. Az esti munka után a legények is megjelentek a fonóban: nemcsak ismerkedés céljából, hanem azért is, hogy megnézzék, valóban tud-e fonni a kiszemeltjük. A kiválasztott lány lába elé ültek egy kisszékre, és beszélgettek, énekeltek. A munka végeztével játszottak vagy táncoltak egy keveset, majd hazamentek. Ha valamelyik fiúnak haza kellett mennie, a leány kikísérhette, de a bent maradók figyelték, nem marad-e az illendőnél tovább kint.
Hej, rozmaring, rozmaring
De nemcsak a fonóban lehetett ismerkedni, hanem például a templomban is. „A lányok kezében az imakönyv, keszkenő, a rózsafüzér, télen rozmaring, nyáron nagy csokor virág. A lány, aki már húz egy fiúhoz, megengedi, hogy az rozmaringot vagy a csokorból pár szál virágot húzzon a kezéből. Ha nem engedi, az annak a jele, ne is nyúlkáljon, nem szimpatikus a lánynak. Az másik lány után néz. A kihúzott rózsát vagy rozmaringot a legény kalapja mellé tűzi. Erről tudja mindenki, hogy a legénynek már szeretője van” – írta Berényi Andrásné már említett könyvében.
Faképnél hagyni
Ha egy legénynek különösen megtetszett egy lány, azon igyekezett, hogy a fonóból hazakísérje. Szándékát azzal is kifejezhette, hogy ajándékot (például cukrot) vett neki a búcsúban, és meglátogatta hétvégén. A lányok szombaton és vasárnap fogadhatták otthonukban az udvarlókat, akik eleinte szintén bandában érkeztek, de ha valamelyiküknek komolyabb volt a szándéka, a többiek távozása után is ott maradt. Ilyenkor a család többi tagjának jelenlétében beszélgethettek, kettesben legfeljebb a kapufélfánál válthattak néhány szót. (A díszes, faragott kapufa másik elnevezése a fakép volt, ahová, ha nem jött el a fiú, szó szerint faképnél hagyta a lányt.) A lány szintén „virágnyelven” adta a legény tudtára, ha nem tetszett neki: például nem vett magára kendőt, s a búcsúzásnál azt mondta: „Fázom.”
A szerelmi házasság igen ritka volt: többnyire a szülők rendezték el, kiknek kell összeházasodniuk. A szegény családból származó leányok nehezebben „keltek el”, mint módosabb társaik. A zárt paraszti kultúrában nem volt szokás az érzelmi ügyeket kitárgyalni, így a boldogtalan szerelmesek sokszor magukra maradtak fájdalmukkal. Így születtek a szomorú, boldogtalan szerelemről szóló népdalaink, például ez:
Jaj de bajos egy párnára feküdni
Aki egymást nem igazán szereti:
A párnának a két széle elszakad,
A közepe tiszta újan megmarad.
