Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ha egy krimi a Balatonnál játszódik, akkor már "balatoni krimi"? Vannak női csúcszsaruk a magyar rendőrségen? Meg lehet élni csak az írásból, vagy egyéb feladatokat is kell vállalni? Szlavicsek Judit írónővel második regénye, a Hullámsír kapcsán beszélgettünk.
Hogyan fordult az érdeklődésed az írás felé?
Magyar szakos bölcsészként sokáig azt hittem, hogy az életem az irodalomról fog szólni, de mire elvégeztem az egyetemet, úgy éreztem, hogy szakmaként nem akarok ezzel foglalkozni. Teljesen hétköznapi pénzkereső foglalkozást választottam inkább, elvégeztem a jogi egyetemet, és húsz évig egyáltalán nem foglalkoztam irodalommal. De mindig bennem volt a vágy, hogy írjak egy krimit.
Miért pont krimit?
A szakdolgozatomban a szépirodalom és a krimi határterületével foglalkoztam, Szerb Antallal, Umberto Ecóval. Érdekelt, miért fordulnak a szépírók a krimi műfajához, mi az, amit esetleg csavarnak rajta, és hogyan tudják több száz oldalon át fenntartani a feszültséget. Mert ez a legnehezebb feladat krimiíróként: elérni, hogy az olvasó ne tudja letenni a könyvet.
Nekem úgy tűnik, hogy sikerült: péntek este kezdtem olvasni a Hullámsírt, és vasárnap délben már befejeztem. De milyen út vezetett a jogászkodástól a krimiszerzőig?
Hagyományos jogi pályát vittem, nem túl komoly szakmai sikerekkel. Három gyerekem van, sosem volt prioritás a jogászi karrier. A család volt számomra a legfontosabb, csak arra fókuszáltam. Én ezt nem kaptam meg, és nagyon erős volt bennem az elvárás magam felé, hogy máshogy csináljam. Hat évvel ezelőtt a Balatonhoz költöztünk, akkor úgy terveztem, hogy csak helyszínt váltok, nem foglalkozást. De úgy alakult az életem, hogy nem tudtam olyan szakmailag kielégítő helyen elhelyezkedni, amire jó szívvel igent mondtam volna. Küzdöttem egy évig, közben egyre lejjebb kerültem érzelmileg. Sokat voltam egyedül a Balaton partján, próbáltam összerakni és felépíteni magam. Úgy éreztem, visszajön az összes kételyem és bizonytalanságom, de ezzel egyidejűleg visszatér az összes kreativitásom is. Nagy kérdés volt, hogy bevállaljam-e a bizonytalanságot, vagy kússzak vissza gyorsan egy jól ismert közigazgatási pozícióba, és várjam, hogy majdcsak jön egyszer a nyugdíj. Végül belefogtam valami teljesen másba: elkezdtem apartmankiadással foglalkozni, beleértve ebbe minden ezzel járó feladatot, a takarítást is.
Ez azért elég meglepő váltás.
Az, hogy életemben először nagyobbrészt fizikai munkát végzek, engem felszabadított, de a családomat, a baráti körömet megdöbbentette. Megismertek valamilyennek, és ez ahhoz képest érthetetlen váltásnak tűnt. A fizikai munka, a mechanikus feladatok felszabadították az elmémet, a szellemi kapacitásom kinyílt, és ez elindított bennem egy folyamatot. Nem akartam mindenáron író lenni, de úgy éreztem, hogy most van lehetőségem kipróbálni, hiszen a gyerekek is megnőttek, nem veszek el tőlük időt. Teljesen véletlenül szembejött velem Péterfy Gergely kreatívírás-kurzusa, és arra gondoltam, hogy itt az idő, hogy egy szakmabeli megmondja, van-e ennek egyáltalán értelme. A legelső turnusba kapcsolódtam be, nagyon személyes és szoros kapcsolat alakult ki a résztvevők és Gergelyék között. Péterfy Gergely pedig megerősített abban, hogy van az írásnak létjogosultsága az életemben.
Hogyan született az első könyved?
Az, hogy nekem könyvem lesz, nem volt tudatos döntés. A Covid első hulláma idején publikáltam a közösségi médiában egy kriminovellát. Nem terveztem a folytatást, de az olvasók beszélgetni kezdtek róla, így én is továbbgondoltam. Végül született egy tizenöt részes folytatásos történet. A könyvbemutatómon az olvasók mesélték, hogy milyen sokat jelentett nekik a lezárások idején, hogy péntekenként este fél nyolckor érkezett a történet következő része. Nekem is sokat jelentett, nagyon szép időszak volt ez az életemben. Amikor vége lett, megkeresett az Erawan Kiadó, és megjelent az első könyvem, a Légy/ott. Nyilván sok gyerekbetegsége volt, ami valójában abból fakadt, hogy folytatásos történetnek indult, de a könyvként való megjelenés előtt jelentősen bővíteni kellett a terjedelmén. A krimi műfajának szoros logikai, dramaturgiai kötöttségei miatt viszont utólag nehéz volt a bővítésekkel együtt újra koherens egészet létrehozni. Az első könyv egyébként is hatalmas nyomás: nem csodálatos, hanem inkább félelmetes, mert olyan érzés, mintha hirtelen ott állnál csupaszon, kitéve bármilyen véleménynek. Utána úgy éreztem, akarok egy sokkal jobbat írni, egy feszes szerkezetű, klasszikus krimit. A nyomozófigurát és a helyszínt mindenképpen meg akartam tartani. A történeteimnek ugyanis nagyon fontos eleme a Balaton.
Mit jelent az számodra, hogy balatoni krimi?
Az első pillanattól fogva tudatosan használtam ezt a fogalmat, ha úgy tetszik, építettem ezt a brandet. Már 2020 elején balatonikrimi.blog.hu néven indítottam el a blogomat, és minden felületen az elejétől fogva következetesen használom ezt a fogalmat. Érdekes látnom, hogy azóta másoknak is eszébe jutott balatoni krimit írni. Mivel jogász vagyok, elindítottam ennek a levédetését a Szellemi Tulajdon Hivatalában. Szeretném, ha ez a személyemhez kötődne. A magyar krimi egyébként eléggé nehéz helyzetben van a könyvpiacon: rengetegen olvasnak krimit, de nagyrészt skandináv vagy angolszász szerzőket. Pedig sok kifejezetten jó magyar krimiszerző van, de mind ez idáig talán csak Kondor Vilmos az egyetlen krimiíró, aki országos ismertségű, nagy példányszámban eladott krimiket ír, ő viszont az átütő sikert és elismertséget a két világháború közötti időszakban játszódó történeteivel érte el. Én kortárs közeggel és kortárs társadalmi problémákkal dolgozom.
Kik azok a szerzők, akik krimiíróként hatottak rád?
Jo Nesbøt nagyon kedvelem, de távol áll attól, amit én szeretnék írni. Főhősei nagyrészt maszkulin karakterek, történeteinek cselekménye sok, nemegyszer öt-hat szálon fut, amelybe nekem krimiolvasóként nem mindig könnyű belevonódni. A skandináv krimiket igazán a Millennium-trilógia indította be, amelynek a szerzője, Stieg Larsson oknyomozó újságíró volt. Szerintem nagyon fontos, hogy egy szerző olyasvalamiről írjon, amit igazán ismer. Lehet a Karib-tengerről is írni: ha elmész oda nyaralni, le tudod írni, melyik utca hol van, de a zsigeri élmény csak akkor üt át a szövegen, ha ott élsz, vagy ha nagyon-nagyon képben vagy egy foglalkozással.
A kórus ötlete honnan jött a történetbe? Kórustag voltál?
Igen, ha jól belegondolok, jóformán húsz évemet szőtte át a kóruséneklés. Természetesen semmi olyasmi nem történt velem, amiről a Hullámsírban írok, és nem idéztem meg konkrétan senkit, akit abból a közegből ismerek. Ha gyerekként úszni jártam volna, valószínűleg egy uszodai közeget hozok be. A kapcsolatrendszereket akartam bemutatni, és azt a saját életemből való felismerést, hogy mennyire fogalmam sincs arról, milyen voltam tizenévesen. És hogy valójában tizenévesen mennyire vak voltam mindenre, és ez hogy arcul tudott csapni tíz-húsz év múlva, amikor szembesültem azzal, hogy mennyire nem tudtam senkire sem figyelni. Hónapokig dolgozott bennem ez az élmény, és amikor elkezdtem kidolgozni a Hullámsír szerkezetét, akkor eldöntöttem, hogy párhuzamosan fogok futtatni egy múltbéli, a kilencvenes évek derekán játszódó szálat a gyilkossági nyomozással, tehát a jelenkori történésekkel.
Kardos Júliát, a főhősödet is félreismerték a többiek tizenévesként.
Igen. Fogalmuk sem volt, hogy valójában mi húzódik a háttérben. Mint ahogy neki sem volt fogalma arról, hogy a többiekben mi zajlik, hogy milyen kínokat, problémákat élnek át.
A mai magyar valóságban nem hat utópisztikusnak egy Kardos Júlia-féle női csúcszsaru?
Amikor Kardos alakján dolgozni kezdtem az első könyvben, nem volt még rendőrségi kontaktom. Jogászként sok mindent tudok, sok mindennek utána tudok nézni, de soha nem dolgoztam rendőrségi területen. Az első könyvem bemutatója kapcsán hívott fel az egyik ismerősöm, és megkérdezte, hogy nem akarok-e megismerkedni a nővérével, aki rendőr, méghozzá eléggé magas beosztásban. Beszélgetni kezdtünk, és két perc múlva úgy éreztük, mintha mindig is ismertük volna egymást. Kardos karaktere is sok ponton egyezik vele, olyannyira, hogy amikor elmondtam, mit gondolok még Kardosról, megkérdezte, hogy „te rólam írsz?” Szóval igenis vannak nők a rendőrségen, kétszáz százalékon kell teljesíteniük, hogy elfogadják őket a kollégák, és ettől nagyon erősek. Tudom, hogy kockázatos egy női nyomozófigurával dolgozni, hiszen ez a terület nagyon maszkulin, de azt gondolom, hogy ez jó út, és sokan tudnak hozzá kapcsolódni. Kardos Júlia azért érdekes, mert semmi extravagancia nincs benne, átlagos nő, nagy nyomorokkal, a szociális kapcsolatok olykor teljes hiányával. Teljesen emberi. Én sem tudom, hogy merre fog menni az élete, és ez nagyon jó, mert engem is meg tud lepni.
A folytatást is vele képzeled el?
Most már elég sokat dolgoztam a harmadik könyv cselekményén, és mindenképpen vele megyek tovább. Természetesen minden egyes krimi középpontjában egy egyedi bűncselekmény és annak nyomozása áll, de emellett a nyomozó, Kardos Júlia élete is folyamatosan zajlik. A következő részben az ő személyes életében is fog történni valami, amihez szerintem ismét nagyon sok nő tud majd kapcsolódni.
Tehát most már főállású író vagy?
Dehogy. A két kezemen meg tudom számolni, hány ember tud ma megélni kizárólag az írásból Magyarországon. Az elképzelés, ami egy íróval kapcsolatban él bennünk, hogy semmi más dolga nincs, mint otthon ülni és várni, hogy néha rácsörögjön a szerkesztője, hogy „hogy állsz már?”, ez egy teljes utópia. A skandinávok például nagyon jól tudják menedzselni a könyveiket, felépítettek egy brandet: a könyvre rá van írva, hogy Skandináv krimi, és megveszik szerte a világban. Így nagy példányszámokat tudnak elérni, ami lehetővé teszi, hogy nagyon sokan főállásban csak az írással foglalkozhassanak. Az angol nyelvű könyvpiacra írni pedig eleve annyi potenciális olvasót jelent, hogy annak, aki angol nyelven publikál, hatványozottan előnyösebb helyzete van, mint egy magyar nyelven írónak. A magyar könyvpiac kicsi. Lehet akármennyire zseniális valaki, megvan a maximum, amit a hazai könyvpiacon el tudnak adni, és az szinte biztosan nem elég arra, hogy hosszú távon stabilan megéljen belőle. Erről is sokat beszélgettünk Péterfy Gergely kreatívírás-kurzusán, aki igyekezett az írással kapcsolatban minden szegmenst megismertetni velünk. Így hamar megtanultam, hogy helyén kell kezelni a dolgokat és benne önmagamat. Nem szabad ezt túlgondolni. Én néha viccesen úgy szoktam magamban hívni az írást, hogy „egósimogatás”. Magát az írást persze muszáj teljes szívvel, hittel, alázattal csinálni, de ami esetleg vele jár, és ami esetleg lehet belőle, azt szerintem nem szabad véresen komolyan venni.
