Szombaton tartották a Portugál című előadás bemutatóját a József Attila Színházban. A darab rendezője, Lengyel Ferenc korábban a Katona József Színházban húsz éven át alakította Retek szerepét, most azonban Bece alakjára helyezte a hangsúlyt. A drámaiság és vígjátéki elemek egyensúlya, úton levés és „visszagurulás” örök körforgása, a közösség segítő ereje – ezek állnak az új rendezés középpontjában.
A József Attila Színházban március 19. óta látható Lengyel Ferenc rendezésében a Portugál című előadás. A „katonás” változatot több mint 150 000 néző látta 1998 és 2018 között, Lengyel Ferenc maga is aktív részese volt Retek szerepében a nyilvánvaló sikernek, hiszen a Portugál lett a legjátszottabb színdarabja a Katona József Színháznak 423 előadással. Miközben egyértelműen megkerülhetetlenné vált a korábbi verzió, és a rendezőben is kitörölhetetlen nyomokat hagyott, hogy húsz éven át részese volt a darab világának, és érezhetően tisztelettel nyúl hozzá a „kanonizált” elődhöz, a sikerreceptre, 21-re lapot húz Lengyel Ferenc, hogy megtalálja a műben a korábbiaktól eltérő nézőpontokat, hangsúlyokat.
Perspektívaváltás, darabon kívül és belül
Érdekes kapcsolódási pont a mostani és a „katonás” Portugál között Lengyel Ferenc személye, aki kezdettől fogva alakította Retek szerepét a Katonában. Felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e a rendező számára kívül maradni Retek figuráján.
„Először azt hittem, hogy nagyon nehéz lesz, de aztán elkezdtük a próbákat, és itt volt egy teljesen új, friss, lendületes, akaraterővel és színészi képességgel rendelkező gárda, és akkor már minden a helyére került, onnantól fogva könnyű volt számomra” – osztotta meg a Dívány olvasóival a rendező.
Bár sok színházrajongó számára eggyé vált Lengyel Ferenc Retek figurájával, a rendező életfelfogását, gondolkodásmódját ismerve mégis Bece (Lábodi Ádám) alakját érezhetjük a hozzá legközelebb állónak.
„Ez pontosan így van” – erősítette meg a felvetésemet Lengyel Ferenc. „És emiatt nyilván erősebb hangsúlyt is kapott Bece a szereplői viszonyrendszeren belül, és ez szerintem nagyon jót tett a darabnak. A koncepcióba beletartozik az, hogy a teljes kottát eljátszottuk, és én nagyon komoly hangsúlyt fektettem a szerelmi szálra. Pontosan igyekeztem megfogalmazni és ábrázolni a viszonyokat, és kiemelni, ahol van drámaiság. De persze mindig próbáltam ellensúlyozni egy burleszk- vagy vígjátéki elemmel, ezt az egyensúlyt nagyon fontosnak tartom.”
Új szereplő, új perspektíva?
Lengyel Ferenc nemcsak a hangsúlyokat helyezte át, de új nézőpontot is teremtett azáltal, hogy a céllövölde "konkurenciájaként" megjelenik a darabban a konzervdobálós bódét üzemeltető Lea, akinél Bittner teszi próbára képességeit, hogy nevelt lányának ajándékot vihessen. A nem túl jelentősnek tűnő betoldás a drámavilág motívumrendszerét illetően újabb mozzanatokat kínál az értő befogadó számára. Ahogy az is érdekes adalék a nézőknek, hogy a jelenetek jelentős része a sorsok és viszonyok bonyolult szövedékének origójaként működő irgácsi kocsmában játszódik, melynek vezetőjét, a Kocsmárost a színház igazgatója, Nemcsák Károly alakítja, izgalmas párhuzamot vonva a darab világán belüli és kívüli közösségformáló szerepe között.
Sziszifuszi munka
A darab tanulsága az, hogy bár mindannyiunk számára lételemmé válik a vágy, hogy az életünkben új állomáshoz érkezzünk, mégis lehetetlen dolog tartósan úton lenni, mert mindig vissza kell térni oda, ahonnan elindultunk. A szereplők sorsában ezt a közös vonást ismerhetjük fel, és maga a rendező is ezt nyomatékosítja már a legelejétől.
„Ahogy elkezdődik nálam a darab, már az is inkább a visszatérést hangsúlyozza” – világított rá Lengyel Ferenc. „Valaki fölgörgeti a hordót, mint egy Sziszifusz, de a hordó visszagurul. Elkezdünk valamit, aztán megint visszagurulunk. Elmegyek Pestre, és visszagurulok. Ez egy örök körforgás, és tulajdonképpen azt is mondhatnánk, mint a Bibliában: hiábavalóság. A végére pedig azt gondoltam, hogy ami tud segíteni az embernek ebben a helyzetben, az a közösség. És ha ez a közösség tud örülni egy pár cipőnek, akkor már jó úton vagyunk.”
Végezetül adja magát a kérdés, hogy a darab központi, címadó motívumát képező portugáliai utazásban volt-e már része a rendezőnek:
„Sajnos még nem jártam Portugáliában, de nagyon vágyom rá.”
