Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A holokauszt nemzetközi emléknapján nyílt a vidéki gettókról kiállítás a budapesti Holokauszt Emlékközpontban: magyarok százezreinek történetét meséli el a tárlat.
A ruha, amit épp viselsz, két váltás fehérnemű, kétheti élelem és maximum 50 kilogrammnyi poggyász ágyneművel, takaróval, de értéktárgyak nélkül – ha neked ennyivel kellene hirtelen költöznöd, mit csomagolnál össze? 1944 nyarán a vidéki magyar zsidóság tagjainak azt követően, hogy már jó ideje sárga csillaggal mellkasukon kellett élniük mindennapjaikat, és neveiket is összeírták, ennyivel kellett gettóba költözniük.
A terv kezdettől egyértelmű volt
Május 14. és július 9. között összesen 437 402 főt telepítettek ki német adatok szerint otthonukból gettóba, majd onnan haláltáborba. A terv kezdettől egyértelmű lehetett, hiszen bár a zsidók elhagyott otthonait és üzleteit lepecsételték, de nem sokat őrizték a látszatot: volt, ahol már áprilisban feltört pecsét mellett leltározták az üzleteket.
30 deka cukor, 30 deka szezámolaj és 40 deka marha- vagy lóhús: te mit főznél ebből? Főként, ha egy teljes hónapra kapnád? A zsidók fejadagja eközben ilyen mennyiségre csökkent, de vaj, tojás, rizs vagy mák egyáltalán nem is járt már nekik. Fejenként két négyzetméteres terület viszont igen, ekkora hely jutott egy zsidóra a gettóban lakhatási céllal.
A gettók életét is bemutatja a kiállítás
A Vidéki gettók – „… nem marad itt közülük hírmondó sem” címet viselő kiállításon, melyet csütörtökön, a holokauszt nemzetközi emléknapján nyitottak meg a Holokauszt Emlékközpontban, a fent leírtaknál még húsba vágóbb bizonyítékait ismerheted meg annak, mit jelentett zsidónak lenni 1944-ben Magyarországon.
Az időszakos kamaratárlat nemcsak azt szemlélteti, mekkora is a valóságban a fent említett két négyzetméter, de segít megérteni azt is, milyen lehetett a haláltáborokba tartók útja azokban a vasúti vagonokban, melyekbe hetven embert is bezsúfoltak, de ha épp nem volt elég kocsi, százat is. „Berakhatók, mint a heringek, mert a németeknek szívós ember kell. Aki nem bírja, elhullik. Divathölgyekre Németországnak nincs szüksége.” – Uray László csendőr százados szavai érzékeltetik, miképp gondolkodtak a hatalom kiszolgálói a deportált zsidókról.
Ne felejtsük el a holokausztot
A kiállításon rengeteg korabeli dokumentum és adat, történet mellett hátrahagyott tárgyak, fényképek is közelebb hozzák a zsidóság sorsát annál, mint amire a történelemkönyvek képesek. Fürtös kislányportré – akit ábrázolt, sosem térhetett haza.
Újszülött, akit kétnaposan a kórházból vittek el – még ha édesanyja nélkül túl is élhette volna, a haláltáborokban a csecsemők sorsa az azonnali elgázosítás volt.
Cinikus újságcikk másolata, melyben a zsidókkal deklaráltan együtt érezni sem kívánó újságíró a zsúfolt, egészségtelen körülményeket és a gyógyszerek hiányát a gettók lakóinak igénytelenségeként próbálja láttatni.
Az együttérző, segítő lakosság történetei is megjelennek a kiállításon, ám ezek sem képesek átírni az összképet: a könyörtelen tömeggyilkosságoké ez, összesen 600 ezer magyar zsidó halálának története. A magyarországi áldozatok teszik ki a tizedét a holokausztban meggyilkolt 6 millió zsidó embernek – történetüket újra és újra el kell mesélnie nemcsak tárlatoknak, de nekünk is, hogy soha ne kerülhessen olyan történelmi távolságba a holokauszt borzalma, hogy az már ne érintsen meg minden jó szándékú embert. A túlélők egyre kevesebben vannak, a mi szerepünk nő.
