Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Minden idők talán legkedveltebb francia sztárja, Jean-Paul Belmondo egy hónapja hagyott itt bennünket – a Kifulladásig, A profi, az Ászok ásza és megannyi filmklasszikus főszereplőjéről nem is gondolnánk, hogy a kezdetek kezdetén épp a hangja miatt utasította őt el egy producer. A történet azonban nem ennyire egyszerű.
Az 1933-ban, Párizs elővárosában, Neuilly-sur-Seine-ben, művészcsaládban született Belmondót kamaszként főként a boksz érdekelte, mígnem tizenhét évesen úgy döntött, a színészi pálya felé veszi az irányt. Ugyan a család egyik színész barátja a fiú szavalását hallgatva azonnal rávágta, semmi tehetsége nincs a színjátszáshoz, ő nem adta fel, és több próbálkozás után sikerült bekerülnie a neves párizsi Színművészeti Főiskolára.
„Forgatok egy rövidfilmet a szobámban. Vállalja?”
Diplomája átvétele után Belmondo elsősorban színházban játszott, mígnem 1957-ben megkapta első filmes epizódszerepét (amit végül sajnos kivágtak a kész műből). Szintén ekkoriban készítették első rövidfilmjeiket a francia új hullám későbbi nagy rendezői, köztük Jean-Luc Godard, aki egy napon a Flore kávéházban odasétált Belmondo asztalához. A színész először azt hitte, „a jelentéktelen, fekete szemüveges kis muki”, aki már napok óta bámulta őt, molesztálni akarja, és akkor majd jól behúz neki egyet, de végül egy filmszerepre kapott tőle ajánlatot.
„Forgatok egy rövidfilmet otthon a szobámban. Vállalja?” – kérdezte az akkor még filmkritikusként tevékenykedő Godard. A végeredmény a 13 perces Charlotte et son Jules című film lett, a két címszerepben Belmondóval és az ’50-’60-as években rövid karriert befutott Anne Collette színésznővel. A rendező megígérte az ifjú színésznek, ha valaha nagyjátékfilmet csinál, ő lesz benne a főszereplő. Előbb azonban még egyéb probléma akadt.
A kisfilm hang nélkül forgott, ezért utószinkronnal kellett felvenni a szereplők beszédét, mire azonban Godard eljutott oda, hogy szinkronizálhassa a filmet, Belmondót behívták katonai szolgálatra Algériába, ahol hat hónapig szolgált közlegényként a háborúban. Végső megoldásként a rendező úgy döntött, saját maga kölcsönzi a hangját a főszereplőnek, ami rendkívül fura hatást eredményezett: a vásznon a huszonéves Belmondo látható, de szájából Godard jellegzetesen magas, hadarós, rosszul artikuláló, a franciát svájci akcentussal beszélő hangja szólal meg.
A csalást a közönség nem vette észre, hiszen Belmondo akkoriban még ismeretlennek számított, állítólag azonban a különös incidens majdnem kisiklatta a feltörekvő színész karrierjét. Az egyik neves francia producer ugyanis látta Godard kisfilmjét, a vetítés után pedig így sóhajtott fel: „Micsoda remek arcú színész! Csak kár, hogy a hangja ennyire pocsék!” Szerencsére Belmondo beinduló karrierje nem sínylette meg a dolgot, alig egy évvel később már az egyik legfoglalkoztatottabb fiatal francia színész volt, Godard pedig állta a szavát, és rábízta első játékfilmje, az 1960-ban bemutatott Kifulladásig főszerepét.
A francia új hullám nyitódarabjának tekintett alkotásban Belmondo szerencsére már a saját orgánumán szólalhatott meg, a kisstílű tolvaj, Michel Poiccard szerepében pedig örökre beírta magát a mozi történetébe és a nézők szívébe. 2009-ig bezárólag nyolcvannál is több filmben szerepelt, személyében a francia és az európai film egyik legnagyobb állócsillagát veszítettük el szeptemberben.
