Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mundruczó Kornél és Wéber Kata közös filmje, a Pieces of a Woman olyan emberi tragédiát mutat be, ami mindig is létezett, mégsem beszélünk róla eleget, sőt mi több: nem is igazán tudjuk, mit kell vele kezdeni.
Nem kis feladat nyakig merülni egy olyan filmben, amely az emberi érzelmek legnehezebbikét, a gyászt idézi meg. Az elhivatott nézőt viszont tényleg könnyen bekebelezheti úgy, hogy aztán napokig ne szabaduljon tőle. Én is így voltam vele: hiába láttam már vagy egy hete a filmet, a Vanessa Kirby és Shia LaBeouf által alakított házaspár tragédiája még mindig itt van velem, napjában többször eszembe jut – és nem csak azért, mert írni akartam róla.
Élet és halál közt
A történet középpontjában a várandós Martha és élettársa, Sean áll, akik úgy döntenek, otthon fogják lebonyolítani a szülést. A prológban röpke jelenetekig látjuk, ahogy a nő munkahelyéről partival búcsúzkodik, vagy ahogy Sean hídépítőként sietteti a munkásait, hogy mire lánya járni tud majd, végezzenek a melóval – hogy aztán együtt mehessenek át a folyó egyik partjáról a másikra.
A szülés estéjén viszont a megbeszélt bába nem tud eljönni, így egy másik ugrik be helyette, a magzatvíz elfolyásától kezdve pedig filmtörténeti jelentőségű, egyetlen hosszú, 21 perces jelenetben láthatjuk az izgalmakkal teli pillanatokat. Az egyik helyiségből a másikba lebegő, a történetet szorosan követő, sokszor a szereplők arcába mászó kamera nem ad lélegzetvételnyi időt a nézőnek sem, annyira, hogy el is felejtjük, hogy egy filmet nézünk. Habár a szülés alatt komplikációk lépnek fel, a kislány végül hangosan felsír, az apa és az anya boldogan ölelik magukhoz, a bába felsóhajt. Az idillbe aztán ajtóstul ront a tragédia: egy pillanattal később az újszülött elkékül, s az egyre inkább elhatalmasodó káoszt már a mentőautók szirénája és a néma csendben megjelenő főcím töri meg: Pieces of a Woman. Ez hozza magával azt a feloldhatatlan ürességet is, amely még napokkal később bennünk is kering. Egész végig ott lebeg felettünk a kérdés: túl lehet-e élni egy ilyen tragédiát?
A veszteség vákuuma
A film megtekintése után felcsaptam az filmenciklopédiámat, olyan filmek után kutatva, amik a gyász, különösen a gyermek elvesztésének témáját dolgozzák fel. Többet is találtam, de olyat, ami igazán közelről, hús-vér karakterekkel, a nézőt átélésre hívva mutatja meg ennek az elképesztően nehéz érzelmi állapotnak az ürességét, keveset. Rögtön az általam nagyra tartott A régi város jutott eszembe, amelyben a morózus főhős, Lee Chandler bátyja halála után kamaszodó unokaöccse gyámja lesz, ezért vissza kell térnie abba a kisvárosba, ahol évekkel azelőtt fájdalmas emlékeket hagyott hátra: annak a balesetnek az emlékét, melyben három gyerekét veszítette el, és amely miatt felesége is elhagyta. Itt szó nincs terhességről, sem otthon szülésről, viszont egy ponton találkozik a két film: a gyász légüres térként jelenik meg, a veszteség elszigetelt érzése nyomasztóan tölti ki mindkét filmet és már-már elviselhetetlenül nehezedik a nézőre.
Tulajdonképpen elveszteni valakit éppen olyan értelmezhetetlen érzelmi állapotot idéz elő, mint a másikhoz való feltétlen ragaszkodás: ráadásul egyikre sincsen egyértelmű szabály vagy útmutatás, hogy mit kezdjünk vele. Ahogy zsigerből jön a másik szeretete, úgy az elvesztéskor keletkező űr is. Meg lehet tanulni felkészülni rá? Ha ezek az érzelmek az idők kezdete óta velünk vannak, miért vagyunk még mindig védtelenek velük szemben?
Wéber Kata forgatókönyvíró egy interjúban említette, hogy az alkotói munka során kifejezetten kíváncsi volt, miként osztja meg a családot egy gyerek elvesztése – innen nőtte ki magát a film egésze. A Pieces of a Womant látva természetesen itt továbbmegyünk, A régi várossal együtt pedig kulcsfontosságú kérdésként tesszük fel:
fel lehet-e dolgozni egyáltalán azt, ha valakit elveszítünk?
Fel tudjuk-e fogni azt ésszel, hogy az, akit az előző pillanatban még szerettünk, akivel az előző nap még együtt játszottunk, akivel közös jövőt terveztünk, az a következő pillanatban visszafordíthatatlanul eltűnik?
Elfogadom, és ezzel élek
Általában a pszichés szenvedés abból fakad, hogy megkérdőjelezhetetlennek tartunk bizonyos dolgokat, amelyek aztán mégsem abban a mederben haladnak, ahogy mi azt elképzeltük. Ez ilyenkor lesz még fájdalmasabb, mert magunkat hibáztatjuk amiatt is, hogy nem tudunk úrrá lenni a veszteségen. A gyász folyamatának velejárója az is, hogy feltesszük a klasszikus „mi lett volna, ha” kérdést, amelyet ezerszer is végigpörgetve összességében csak a saját magunk helyzetét nehezítjük meg.
A régi város Lee-je pontosan tudja, hogy még ha akaratlanul is, de hibás volt, a balesetet közvetetten ő idézte elő. Ez a tudat a végsőkig mardossa, egyetlen kiutat csak úgy lát, ha önmagát marcangolja, vádolja, és minden érzelmet elfojt magában. Ugyanígy feltehetjük a kérdést Martha és Sean szomorúságában is: mi történik, ha más bába van jelen? Mi van akkor, ha kórházban születik a gyerek? Ha a mentők pár perccel korábban érkeznek?
Az ember ugyanakkor sosem lesz a múlt ura, ezt megérteni a gyász feldolgozásának egyik legfontosabb alappillére. A gyerekek mindenképp halottak, bármennyire is kegyetlen ezt kimondani.
A gyászból való másik menekülési lehetőség a remény: életben tartjuk azt a lehetőséget, hogy nem utoljára láttuk a másikat. Talán éppen ezért is szeretünk hinni a halál utáni életben, de ugyanez a mechanizmus játszódik le egy szakítás után, ami után bízunk abban, hogy az egykori szerelem visszatér. A teljes gyógyulást ugyanakkor se nem a múltba való visszatérés, se nem a reménykedés jelenti – még ha ezek teljesen normális reakciók is.
A régi város egyik csúcspontja, amikor a főszereplő Lee és egykori felesége, Randi újra találkoznak: évek teltek el, mégsem változott semmi, a balesetben elhunyt három gyerek nem tért vissza, az ő kapcsolatuk nem jött helyre. De Randi sírva mondja, hogy „összetört a szívem, és mindig is így lesz. És tudom, hogy a tied is.” Randi elfogadta, ami történt. A szív nem áll össze újra egésszé, a tragédia sosem lesz maradéktalanul feldolgozható, az elveszettet semmi sem kárpótolja.
Ezt elfogadni valóban embert próbáló lépés.
A Pieces of a Woman bábáját az állam perbe fogja, a lakosság szintén a vesztét akarja, amiért vélhetően hibákat követett el az otthon szülés közben. Úgy tűnik, a per könnyű siker, mégis egyetlen ember van, aki ezért nem rajong: Martha.
Ahogy Lee gyászát nem hozza helyre az önhibáztatás, a saját boldogságának szabotálása, a végeláthatatlan depresszió, úgy Martha veszteségét sem kárpótolja a pénz, vagy az, hogy a bába évekig ülni fog a börtönben.
„Ha itt állok, ebben a teremben, kárpótlást vagy pénzt követelve, az azt jelenti, hogy engem lehet kárpótolni. Pedig ez lehetetlen”
– mondja a tárgyalás végén. A fájdalmat semmiképp sem tudja átadni, megszüntetni, el kell fogadnia, hogy élete végéig vele marad. Mit ér az, ha a bábát lecsukják? Mit érne az, ha Lee élete végéig dobozba tenné az érzelmeit?
A valódi gyógyulás ebben a pillanatban indul útjára. A gyászt nem legyűrni kell, az elveszetteket nem elfeledni kell, hanem elfogadni, hogy az ő hiányuk sosem tűnik el.
Mindezek után már talán értjük is, miért lehet azt mondani, hogy mind a Pieces of a Woman, mind A régi város gyönyörű film: a két nyomasztó óra után Martha és Lee is kész újjászületni.
A légüres tér kipukkad, újra megtelik élettel.
Borítókép és címlapkép: Netflix. Képszerkesztés: Csabai Kristóf / Dívány.hu
