A viktoriánus kor a történelem egyik legbizarrabb időszaka volt, amikor a prüdéria fénykorát élte. Még egy kesztyűtlen kéz is eretnekségnek számított.
Októbertől februárig mindig lapul egy pár bőrkesztyű a zsebemben, és ha kilépek valahonnan, figyelembe véve a hőmérsékletet és egy gyors fejszámolást végezve arról, hogy amíg eljutok A-ból B-be, hány ajtónyitó gombbal és kapaszkodóval lesz dolgom a különböző tömegközlekedési eszközökön, eldöntöm, hogy felvegyem-e. Ezt hordom már vagy négy éve a téli zimankóban, és van egy pár pamutkesztyűm túrákhoz. Ez tehát összesen két pár, amit egyszerű, praktikus döntések sorozata alapján viselek – vagy sem. A viktoriánus társadalom minden bizonnyal kivetett volna magából.
Viktoriánus trendek
Susan J. Vincent divattörténész Gloves in the Early Twentieth Certury (Kesztyű a korai huszadik században) című tanulmányából megtudhatjuk, hogy a kesztyű a viktoriánus kor egyik legfontosabb ruhadarabja, egyben a társadalmi élet elengedhetetlen kelléke volt. Vincent az 1900-as évet a „kesztyűviselés zenitjeként” határozza meg, amikor egy magára valamit is adó viktoriánus (lett légyen brit vagy amerikai) nem indult el otthonról kesztyű nélkül.
A kor embere valóban komolyan vette ezt a ruhadarabot: a különféle események különféle kesztyűket igényeltek, ezért korántsem volt elég, ha valaki csak egy-két párral rendelkezett, a társadalmi elvárás legalább egy szekrényre valót jelentett. Nem egyszerű ezt elképzelnünk egy olyan világban, ahol a katalógusok nem kínálnak legalább huszonnégyféle kézre valót, a színházi előadásokon nem botlunk lépten-nyomon nőknek és férfiaknak szóló kesztyűreklámokba, és a bentlakásos iskolák sem teszik kötelezővé, hogy minden növendékük rendelkezzen a megfelelő szettel.
Kesztyűkisokos
Az 1900-as évek elejéig a különböző napszakokhoz, évszakokhoz és tevékenységekhez más-más árnyalat, stílus és anyag dukált. Nem illett csupasz kézzel vadászni, de még sportolni sem. Ráadásul a kesztyűnek mindig makulátlanul tisztának kellett lennie, különben mehetett a kukába. Bizony, a gazdagabb társadalmi rétegek nem hozhattak szégyent a fejükre azzal, hogy kitisztított, netán megjavított kesztyűt viseltek, ezért minden nő táskájában lapult egy vadonatúj pár az esetleges balesetek orvoslására. A szegények azonban nem engedhették meg maguknak a luxust, hogy újabb és újabb kesztyűket vásároljanak, ők kénytelenek voltak megvarrni, ha a szükség úgy hozta.
Persze ahhoz, hogy valaki aktív társadalmi életet éljen, nem volt elég a megfelelő mennyiségű kesztyű, ismerni kellett a viselés szabályait is: hogyan kell kiválasztani a megfelelőt, hogyan kell felvenni (a tökéletes illeszkedést egy erre kialakított eszköz és krétapor segítette), majd hogyan kell tárolni különféle dobozkákban és tasakokban, és azt sem ártott észben tartani, hogy milyen illemszabályok vonatkoznak a viselőjére. Többek között kesztyűben illett táncolni, viszont nem illett kesztyűben enni.
A csupasz kéz az új meztelenség
Mindezek ismeretében azt gondolhatjuk, a kesztyűnél lehangolóbb ruhadarab nem létezett ebben az időszakban, pedig valójában szexinek számított. Egy nő esetében csupasz kézzel az utcára lépni egyet jelentett a meztelenséggel, ezért ha egy férfi levette egy nő kesztyűjét, az szexuális töltetű cselekedetnek minősült.
A kesztyűviselés jelentősége a 19. század elejére azonban elhalványult, igaz, hódítása elég hosszú ideig tartott ahhoz, hogy az autóban kesztyűtartókat alakítsanak ki. Az első világháború idején aztán lehetetlen volt az elkészítéshez szükséges bőrhöz jutni, de a végső csapást a második világháború mérte a kesztyűviselésre. A nők pedig, akiknek eddig akadályozta a mozgását, hamarosan rájöttek, hogy szeretik az új, kesztyű nélküli életüket.
